Faludy György 11+1 állomása – egy élet versekben
Faludy György
Kossuth-díjas költő, műfordító és író életét nem könnyű szokványos életrajzi fejezetekre bontani. Pályáját, száműzetéseit és hazatéréseit most verseinek állomásaival mutatjuk meg.
Költő és világpolgár születik
Budapest
Egyetemi évek:
Bécs, Berlin, Párizs, Graz
1928–1933
Ahogy sok kortárs fiatal értelmiségi, Faludy is nyugatra ment tanulni. 1928 és 1930 között Bécsben járt egyetemre, ahol filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott. A húszas évek végi Bécs a Monarchia kulturális hagyományait és a modernizálódó nagyváros nyugtalanságát egyszerre hordozta. Ezt követően a berlini, párizsi és grazi egyetemeken tanult. Európában egyre erősebben érződött a politikai feszültség, amely hamarosan sorsdöntő szerepet játszott életében.
Így ír erről az időszakról a Levelek az utókorhoz című kötetében.
Emigráció,
Párizs
1938-1939
Miközben a Villon-átköltések népszerűsége nőtt, Faludy számára mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a náci Németország erősödése és a faji törvények légköre Magyarországon is ellehetetleníti a jövőt. 1938-ban úgy dönt, elhagyja az országot.Faludy nem akarja, hogy a közelgő háborúban a hitleri Németország oldalán kelljen harcolnia, ezért Franciaország felé indul. Párizs ekkor az emigráns magyar értelmiség egyik központja: itt találkozik többek között Arthur Koestlerrel is. A megkönnyebbülés mellett hamar szembesült a bizonytalansággal és az anyagi nehézségekkel.
A Párizs, 1939 c. versében utólag így emlékezik erre az időszakra.
A túlélés és menekülés évei –
Marokkó
1940–1941
A német megszállás miatt Franciaországból is menekülnie kellett. Az IX. Marokkó sorai így tanúskodnak erről az időszakról:
A halál minden sarkon ott áll. Ha fiatal vagy, nem kímél: melléd telepszik asztalodnál és szeretkezni elkísér. De mégis – mit otthon kedveltem: unalmas, álszent kirakat, s mi undorított: e kegyetlen barbár ország az igazabb.
E verset nem magam szereztem. Csak ülök némán s élvezem, hogyan vetkőztet meztelenre múzsám, a halálfélelem.
IX. Marokkó (részlet)
Újrakezdés és háború
– Amerikai Egyesült Államok
1942–1945
Marokkóból áthajózott az Egyesült Államokba, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként dolgozott. 1942 és 1945 között az amerikai hadseregben szolgált, káplárként szerelt le: “önként álltam be, mert éreztem: / a Szabad Magyar Mozgalom / titkáraként civilruhában / már egy órát se nyughatom” - idézi Beállok katonának c. versében. Ezekben az években nemcsak a honvágy kínozta, és nem csak a háború mindennapjait élte át, hanem az otthon maradt hozzátartozók tragédiáját is: húgát a nyilasok gyilkolták meg Magyarországon.
Újrakezdés, hazatérés –
Budapest
1946–1956
A háború után, 1946-ban Faludy visszatért Magyarországra. A Népszavánál helyezkedett el, és ekkoriban jelent meg az Őszi harmat után című verseskötete. A Villon-balladák továbbra is hatalmas népszerűségnek örvendtek: 1947-re már a tizennegyedik kiadásnál tartottak. A költő azonban nem csupán irodalmi sikereivel hívta fel magára a figyelmet: 1947. áprilisában az ő vezetésével döntötték le Prohászka Ottokár Károlyi-kertben álló szobrát, amelynek antiszemita vonzata miatt Faludy vállaltan ellenezte a közterületi jelenlétét. Ezek az évek rövidnek bizonyultak: a kommunista hatalom kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, és hamarosan minden művének megjelenését betiltották.
Recski kényszermunkatábor
1949/50–1953
1949-ben (egyes források szerint 1950 közepén) koholt vádak alapján letartóztatják, és először Kistarcsára internálják, majd a hírhedt recski kényszermunkatáborba szállítják. Itt több mint három évet tölt, embertelen körülmények között.Faludy későbbi önéletrajzi regényében (Pokolbéli víg napjaim) így idézi fel szabadulását, az ÁVH-őrnagy szavaival: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie… Figyelmeztetem, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárulunk.” A táborban írt versei csak évtizedekkel később kerülhettek nyilvánosságra, 1983-ban. Ezek a költemények a túlélés, az emlékezés és a belső szabadság dokumentumai.
Második emigráció
– London
1956-1963
Az ‘56-os forradalom leverését követően ismét elhagyja Magyarországot. Londonban telepedik le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztőjeként dolgozik. 1961–62-ben írja meg önéletrajzi visszaemlékezéseit (My Happy Days in Hell), amelyet angolul publikáltak, és csak 1987-ben jelent meg magyarul, szamizdat kiadásban (Pokolbéli víg napjaim). A londoni években újra közösséget talál: az emigráns irodalom és politika központi alakjai között mozog. Írásaiban ebben az időszakban is a szabadság, az igazságkeresés és a száműzetés élményei álltak a középpontban.
– Firenze és Málta
Mediterrán évek
1963–1967
A hatvanas évek elején Faludy Itáliába költözött. 1963 és 1967 között Firenzében, majd Máltán élt. A mediterrán táj, a történelmi városok és a tenger közelsége új ihletet adott számára, bár az elszakítottság érzése továbbra is meghatározta mindennapjait. Visszaemlékezve így ír első firenzei látogatásáról: Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások herémben. És boldogság. Majdhogy mezítláb járok, nem nagypénzű turista, de alázatos vándor, idegen hazájában, de otthonos akárhol, kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten.
Firenze, 1928 (részlet)
Két étvizedes emigráció
– Toronto
1967–1988
1967-ben Torontóba költözött, ahol két évtizeden át élt. Kanadában és az Egyesült Államokban több egyetemen tartott előadásokat, miközben különböző lapoknál is dolgozott (Ötágú Síp, Magyarok Világlapja). 1980-ban New Yorkban jelent meg első gyűjteményes kötete angol nyelvterületen. Magyarországon ekkoriban neve még tiltólistán volt: könyveit kivették a könyvtárak katalógusából, publikálni nem engedték. Versei azonban szamizdatban terjedtek, és így is sokakhoz eljutottak.
Utolsó nagy hazatérés
– Budapest
1988–2006
1988-ban, a rendszerváltás kezdetén hazatért Budapestre. Itt telepedett le, és újra közvetlen kapcsolatba került a magyar közönséggel. A korábban tiltott művek végre megjelenhettek, új köteteket és fordításokat is publikált. 1994-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1998-ban alapító tagja lett a Digitális Irodalmi Akadémiának. Idős korában is sokakat meglepett szókimondásával és közéleti aktivitásával. Faludy György 2006. szeptember 1-jén hunyt el budapesti otthonában, néhány héttel 96. születésnapja előtt. Halála után alig egy hónappal, október 3-án Torontóban – közvetlenül egykori lakhelye mellett – egy parkot neveztek el róla George Faludy Place néven. Így lett élete utolsó állomása Budapest, de emlékét mindkét kontinensen közterek, kötetek és olvasók őrzik tovább.
Magyarország
Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam, képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel az új Magyarországot negyven év bujdosásban. Esztergom: dombra feltett királyok koronája; tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes; s ezüstvértes leányok vágtája Budavára fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
IX. Marokkó (részlet)
A halál minden sarkon ott áll. Ha fiatal vagy, nem kímél: melléd telepszik asztalodnál és szeretkezni elkísér. De mégis – mit otthon kedveltem: unalmas, álszent kirakat, s mi undorított: e kegyetlen barbár ország az igazabb. E verset nem magam szereztem. Csak ülök némán s élvezem, hogyan vetkőztet meztelenre múzsám, a halálfélelem.
Van-e honvágyam, kérded
Rokonaim, barátaim közül már éppen eleget aláztak, kínoztak és öltek meg amazok és emezek, hogy a folytatást jobb Londonban élnem végig. A sok halott éppúgy fáj, mintha otthon lennék. De itt ordíthatok.
Búcsú Recsktől (részlet)
Nem volt tollunk, se könyvünk, hír és levél nem ért el, beértük a csajkával s egy szalmazsák felével, besúgók és hajcsárok közt éltünk; rúgtak, vertek, éheztünk s dideregtünk a meszesgödör mellett, heti hétnapos munka és reménytelen holnap – összenéztünk s azt mondtuk: te is élőhalott vagy. És mégis – mi tartotta legtöbbünkben a lelket? Akkor még csak sejtettem, most tudom, mit feleljek.
Budapest ostromára (részlet)
Mi lesz, ha holnap elesik a város s vége a háborúnak? Van, aki remél és van, ki nem. De ennél többet egyikük sem mer mondani.
Külvárosi felhőkarcolók, 2. (részlet)
Itt nincs könyvtár, kultúra – ez nem város s nem is falu. A plasztikkal fedett bejáróban porlepte művirágok reprezentálják a természetet. S itt nincs barátság, nincsen társaság; szomszédja nevét egyikük se tudja, de felébred, ha éjszaka az ágy recseg alatta s WC-jét lehúzza. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Búcsú Recsktől (részlet)
Nem volt tollunk, se könyvünk, hír és levél nem ért el, beértük a csajkával s egy szalmazsák felével, besúgók és hajcsárok közt éltünk; rúgtak, vertek, éheztünk s dideregtünk a meszesgödör mellett, heti hétnapos munka és reménytelen holnap – összenéztünk s azt mondtuk: te is élőhalott vagy. És mégis – mi tartotta legtöbbünkben a lelket? Akkor még csak sejtettem, most tudom, mit feleljek.
Párizs, 1939 (részlet)
Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet. Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett, kidöntöttük a kerek asztalra a középen. Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt. Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta. Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt. Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna. De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk, mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk. [...]
Honvágy (részlet)
Nem szoktam meg, nem engedett az átok, de nem kínlódom és nem könnyezem. Mint súlytalan, fehér viharkabátot, keservemet felöltöm könnyeden. Talán, mert folyton változik a tájék, attól enyhül bújdosó bánatom? Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék s ami nekik fáj, nem azt fájlalom? Ha esti utcán a kirakatokban nézem magamat, hirtelen megüt: Duna–Tisza vagyok két tárt karommal, szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Párizs, 1939 (részlet)
Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet. Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett, kidöntöttük a kerek asztalra a középen. Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt. Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta. Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt. Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna. De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk, mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, az Erzsébetvárosban, zsidó polgári családban. Édesapja, Leimdörfer Jenő vegyész volt, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin. A fasori Evangélikus Főgimnáziumban tanult, ahol 1928-ban érettségizett. A korai években Villon-átköltései hozták meg számára az első sikert és ismertséget, ezek 1937-ben könyv formájában is megjelentek.
„Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem, s úgy hullatom el csöppjeim, akár a forrás…”
Van-e honvágyam, kérded (részlet)
[...] A sok halott éppúgy fáj, mintha otthon lennék. De itt ordíthatok.
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, az Erzsébetvárosban, zsidó polgári családban. Édesapja, Leimdörfer Jenő vegyész volt, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin. A fasori Evangélikus Főgimnáziumban tanult, ahol 1928-ban érettségizett. A korai években Villon-átköltései hozták meg számára az első sikert és ismertséget, ezek 1937-ben könyv formájában is megjelentek.
„Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem, s úgy hullatom el csöppjeim, akár a forrás…”
Faludy György 11+1 állomása – egy élet versekben
Bezerédi Aranka
Created on September 21, 2025
Start designing with a free template
Discover more than 1500 professional designs like these:
View
Essential Map
View
Akihabara Map
View
Discover Your AI Assistant
View
Match the Verbs in Spanish: Present and Past
View
Syllabus Organizer for Higher Education
View
Mathematical Operations
View
Frayer Model
Explore all templates
Transcript
Faludy György 11+1 állomása – egy élet versekben
Faludy György
Kossuth-díjas költő, műfordító és író életét nem könnyű szokványos életrajzi fejezetekre bontani. Pályáját, száműzetéseit és hazatéréseit most verseinek állomásaival mutatjuk meg.
Költő és világpolgár születik
Budapest
Egyetemi évek:
Bécs, Berlin, Párizs, Graz
1928–1933
Ahogy sok kortárs fiatal értelmiségi, Faludy is nyugatra ment tanulni. 1928 és 1930 között Bécsben járt egyetemre, ahol filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott. A húszas évek végi Bécs a Monarchia kulturális hagyományait és a modernizálódó nagyváros nyugtalanságát egyszerre hordozta. Ezt követően a berlini, párizsi és grazi egyetemeken tanult. Európában egyre erősebben érződött a politikai feszültség, amely hamarosan sorsdöntő szerepet játszott életében.
Így ír erről az időszakról a Levelek az utókorhoz című kötetében.
Emigráció,
Párizs
1938-1939
Miközben a Villon-átköltések népszerűsége nőtt, Faludy számára mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a náci Németország erősödése és a faji törvények légköre Magyarországon is ellehetetleníti a jövőt. 1938-ban úgy dönt, elhagyja az országot.Faludy nem akarja, hogy a közelgő háborúban a hitleri Németország oldalán kelljen harcolnia, ezért Franciaország felé indul. Párizs ekkor az emigráns magyar értelmiség egyik központja: itt találkozik többek között Arthur Koestlerrel is. A megkönnyebbülés mellett hamar szembesült a bizonytalansággal és az anyagi nehézségekkel.
A Párizs, 1939 c. versében utólag így emlékezik erre az időszakra.
A túlélés és menekülés évei –
Marokkó
1940–1941
A német megszállás miatt Franciaországból is menekülnie kellett. Az IX. Marokkó sorai így tanúskodnak erről az időszakról:
A halál minden sarkon ott áll. Ha fiatal vagy, nem kímél: melléd telepszik asztalodnál és szeretkezni elkísér. De mégis – mit otthon kedveltem: unalmas, álszent kirakat, s mi undorított: e kegyetlen barbár ország az igazabb.
E verset nem magam szereztem. Csak ülök némán s élvezem, hogyan vetkőztet meztelenre múzsám, a halálfélelem.
IX. Marokkó (részlet)
Újrakezdés és háború
– Amerikai Egyesült Államok
1942–1945
Marokkóból áthajózott az Egyesült Államokba, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként dolgozott. 1942 és 1945 között az amerikai hadseregben szolgált, káplárként szerelt le: “önként álltam be, mert éreztem: / a Szabad Magyar Mozgalom / titkáraként civilruhában / már egy órát se nyughatom” - idézi Beállok katonának c. versében. Ezekben az években nemcsak a honvágy kínozta, és nem csak a háború mindennapjait élte át, hanem az otthon maradt hozzátartozók tragédiáját is: húgát a nyilasok gyilkolták meg Magyarországon.
Újrakezdés, hazatérés –
Budapest
1946–1956
A háború után, 1946-ban Faludy visszatért Magyarországra. A Népszavánál helyezkedett el, és ekkoriban jelent meg az Őszi harmat után című verseskötete. A Villon-balladák továbbra is hatalmas népszerűségnek örvendtek: 1947-re már a tizennegyedik kiadásnál tartottak. A költő azonban nem csupán irodalmi sikereivel hívta fel magára a figyelmet: 1947. áprilisában az ő vezetésével döntötték le Prohászka Ottokár Károlyi-kertben álló szobrát, amelynek antiszemita vonzata miatt Faludy vállaltan ellenezte a közterületi jelenlétét. Ezek az évek rövidnek bizonyultak: a kommunista hatalom kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, és hamarosan minden művének megjelenését betiltották.
Recski kényszermunkatábor
1949/50–1953
1949-ben (egyes források szerint 1950 közepén) koholt vádak alapján letartóztatják, és először Kistarcsára internálják, majd a hírhedt recski kényszermunkatáborba szállítják. Itt több mint három évet tölt, embertelen körülmények között.Faludy későbbi önéletrajzi regényében (Pokolbéli víg napjaim) így idézi fel szabadulását, az ÁVH-őrnagy szavaival: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie… Figyelmeztetem, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárulunk.” A táborban írt versei csak évtizedekkel később kerülhettek nyilvánosságra, 1983-ban. Ezek a költemények a túlélés, az emlékezés és a belső szabadság dokumentumai.
Második emigráció
– London
1956-1963
Az ‘56-os forradalom leverését követően ismét elhagyja Magyarországot. Londonban telepedik le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztőjeként dolgozik. 1961–62-ben írja meg önéletrajzi visszaemlékezéseit (My Happy Days in Hell), amelyet angolul publikáltak, és csak 1987-ben jelent meg magyarul, szamizdat kiadásban (Pokolbéli víg napjaim). A londoni években újra közösséget talál: az emigráns irodalom és politika központi alakjai között mozog. Írásaiban ebben az időszakban is a szabadság, az igazságkeresés és a száműzetés élményei álltak a középpontban.
– Firenze és Málta
Mediterrán évek
1963–1967
A hatvanas évek elején Faludy Itáliába költözött. 1963 és 1967 között Firenzében, majd Máltán élt. A mediterrán táj, a történelmi városok és a tenger közelsége új ihletet adott számára, bár az elszakítottság érzése továbbra is meghatározta mindennapjait. Visszaemlékezve így ír első firenzei látogatásáról: Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások herémben. És boldogság. Majdhogy mezítláb járok, nem nagypénzű turista, de alázatos vándor, idegen hazájában, de otthonos akárhol, kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten.
Firenze, 1928 (részlet)
Két étvizedes emigráció
– Toronto
1967–1988
1967-ben Torontóba költözött, ahol két évtizeden át élt. Kanadában és az Egyesült Államokban több egyetemen tartott előadásokat, miközben különböző lapoknál is dolgozott (Ötágú Síp, Magyarok Világlapja). 1980-ban New Yorkban jelent meg első gyűjteményes kötete angol nyelvterületen. Magyarországon ekkoriban neve még tiltólistán volt: könyveit kivették a könyvtárak katalógusából, publikálni nem engedték. Versei azonban szamizdatban terjedtek, és így is sokakhoz eljutottak.
Utolsó nagy hazatérés
– Budapest
1988–2006
1988-ban, a rendszerváltás kezdetén hazatért Budapestre. Itt telepedett le, és újra közvetlen kapcsolatba került a magyar közönséggel. A korábban tiltott művek végre megjelenhettek, új köteteket és fordításokat is publikált. 1994-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1998-ban alapító tagja lett a Digitális Irodalmi Akadémiának. Idős korában is sokakat meglepett szókimondásával és közéleti aktivitásával. Faludy György 2006. szeptember 1-jén hunyt el budapesti otthonában, néhány héttel 96. születésnapja előtt. Halála után alig egy hónappal, október 3-án Torontóban – közvetlenül egykori lakhelye mellett – egy parkot neveztek el róla George Faludy Place néven. Így lett élete utolsó állomása Budapest, de emlékét mindkét kontinensen közterek, kötetek és olvasók őrzik tovább.
Magyarország
Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam, képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel az új Magyarországot negyven év bujdosásban. Esztergom: dombra feltett királyok koronája; tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes; s ezüstvértes leányok vágtája Budavára fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
IX. Marokkó (részlet)
A halál minden sarkon ott áll. Ha fiatal vagy, nem kímél: melléd telepszik asztalodnál és szeretkezni elkísér. De mégis – mit otthon kedveltem: unalmas, álszent kirakat, s mi undorított: e kegyetlen barbár ország az igazabb. E verset nem magam szereztem. Csak ülök némán s élvezem, hogyan vetkőztet meztelenre múzsám, a halálfélelem.
Van-e honvágyam, kérded
Rokonaim, barátaim közül már éppen eleget aláztak, kínoztak és öltek meg amazok és emezek, hogy a folytatást jobb Londonban élnem végig. A sok halott éppúgy fáj, mintha otthon lennék. De itt ordíthatok.
Búcsú Recsktől (részlet)
Nem volt tollunk, se könyvünk, hír és levél nem ért el, beértük a csajkával s egy szalmazsák felével, besúgók és hajcsárok közt éltünk; rúgtak, vertek, éheztünk s dideregtünk a meszesgödör mellett, heti hétnapos munka és reménytelen holnap – összenéztünk s azt mondtuk: te is élőhalott vagy. És mégis – mi tartotta legtöbbünkben a lelket? Akkor még csak sejtettem, most tudom, mit feleljek.
Budapest ostromára (részlet)
Mi lesz, ha holnap elesik a város s vége a háborúnak? Van, aki remél és van, ki nem. De ennél többet egyikük sem mer mondani.
Külvárosi felhőkarcolók, 2. (részlet)
Itt nincs könyvtár, kultúra – ez nem város s nem is falu. A plasztikkal fedett bejáróban porlepte művirágok reprezentálják a természetet. S itt nincs barátság, nincsen társaság; szomszédja nevét egyikük se tudja, de felébred, ha éjszaka az ágy recseg alatta s WC-jét lehúzza. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Búcsú Recsktől (részlet)
Nem volt tollunk, se könyvünk, hír és levél nem ért el, beértük a csajkával s egy szalmazsák felével, besúgók és hajcsárok közt éltünk; rúgtak, vertek, éheztünk s dideregtünk a meszesgödör mellett, heti hétnapos munka és reménytelen holnap – összenéztünk s azt mondtuk: te is élőhalott vagy. És mégis – mi tartotta legtöbbünkben a lelket? Akkor még csak sejtettem, most tudom, mit feleljek.
Párizs, 1939 (részlet)
Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet. Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett, kidöntöttük a kerek asztalra a középen. Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt. Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta. Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt. Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna. De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk, mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk. [...]
Honvágy (részlet)
Nem szoktam meg, nem engedett az átok, de nem kínlódom és nem könnyezem. Mint súlytalan, fehér viharkabátot, keservemet felöltöm könnyeden. Talán, mert folyton változik a tájék, attól enyhül bújdosó bánatom? Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék s ami nekik fáj, nem azt fájlalom? Ha esti utcán a kirakatokban nézem magamat, hirtelen megüt: Duna–Tisza vagyok két tárt karommal, szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Párizs, 1939 (részlet)
Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet. Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett, kidöntöttük a kerek asztalra a középen. Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt. Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta. Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt. Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna. De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk, mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk. [...]
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, az Erzsébetvárosban, zsidó polgári családban. Édesapja, Leimdörfer Jenő vegyész volt, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin. A fasori Evangélikus Főgimnáziumban tanult, ahol 1928-ban érettségizett. A korai években Villon-átköltései hozták meg számára az első sikert és ismertséget, ezek 1937-ben könyv formájában is megjelentek.
„Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem, s úgy hullatom el csöppjeim, akár a forrás…”
Van-e honvágyam, kérded (részlet)
[...] A sok halott éppúgy fáj, mintha otthon lennék. De itt ordíthatok.
Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben.
Bécs, 1930 (részlet)
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, az Erzsébetvárosban, zsidó polgári családban. Édesapja, Leimdörfer Jenő vegyész volt, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin. A fasori Evangélikus Főgimnáziumban tanult, ahol 1928-ban érettségizett. A korai években Villon-átköltései hozták meg számára az első sikert és ismertséget, ezek 1937-ben könyv formájában is megjelentek.
„Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem, s úgy hullatom el csöppjeim, akár a forrás…”