Unus non sufficit orbis

Egy világ nem elég

UNUS NON SUFFICIT ORBIS

MAGYAR JEZSUITÁK DÉL-AMERIKÁBAN - VIRTUÁLIS KIÁLLÍTÁS

Az 1534-ben Loyolai Szent Ignác által alapított jezsuita rend a 17. század vége és a 18. század eleje között érte el csúcspontját mind a tagok létszámát, mind a világban elfoglalt helyét illetően. A jezsuiták Európában elsődlegesen az oktatásban, illetve az ellenreformáció elleni tevékenységben bontakoztak ki, a rend azonban nagy hangsúlyt fektetett arra alapítása óta, hogy a 16. században megkezdődő és későbbi századokban folytatódó felfedező és gyarmatosító hullámokat kihasználva a rend is megjelenhessen Ázsiában, Afrikában és az amerikai kontinensen is.

Giovanni Ambrogio Brambilla (ca. 1575–99): Il Gesù (Speculum Romanae Magnificentiae) Roma : Nicolaus van Aels, 1589 The MET; 41.72(3.34) public domain

Kiállításunk címét egy, a rend fennállásának századik évfordulójára összeállított kötetből vettük. A mű a rend egyes provinciáinak története mellett a rendre általánosan vonatkozó karizmákat is megfogalmaz vizuális és szöveges tartalommal emblémák és hozzájuk tartozó versek formájában. Az egyik ilyen embléma a jezsuita rend gyarmatokon és az Újvilágban végzett missziós munkájának állít emléket, amelyhez az Unus non sufficit orbis jelmondat tartozik. A jelmondat elsősorban arra utal, hogy a rend egyik legnagyobb küldetése a katolikus keresztény hit terjesztése, ezért a még felfedezésre váró kontinenseken is szükséges megjelennie.

Az emblémához tartozó képen látható, az ismert világ térképeit tartó angyal tökéletes kiegészítése a jelmondatnak (Unus non sufficit orbis – Egy világ nem elég). Az embléma két része együttesen azt fogalmazza meg, hogy a jezsuita rend a 17. században a hit terjesztője és a világ kiszélesítője szerepekben látta saját magát. Azonban nem csak a katolikus egyház profitált a gyarmatokon megjelenő új hívek nagy számából, hiszen azzal, hogy a jezsuiták a világ minden csücskébe eljutottak világméretű hálózatot és hatalmat képviseltek a kora újkorban.

A 16. századi sikertelen japán és etiópiai missziók után a rend vezetése egyre inkább az amerikai kontinensen zajló térítőmunkára helyezte a hangsúlyt. Kezdetben a latin-amerikai területeken megjelenő misszionáriusok a spanyol és portugál rendtagok közül kerültek ki, később azonban az osztrák provincia (amelyhez a Magyar Királyság is tartozott) ontotta magából a Dél-Amerikában szolgáló jezsuita atyákat: 1754-ben a rendtartomány 54 tagja itt működött, köztük 20 magyar származású szerzetessel.

A tengerentúli munkára kiválasztott jezsuita atyáknak hosszas, akár évekig is tartó felkészülésben kellett részt venniük. Ennek egyik elsődleges helyszíne Sevilla volt. A felkészülés során a spanyol és indián nyelvek tanulása mellett többek között csillagászattal, matematikával, iránytű- és napórakészítéssel, illetve a bádogos munka elsajátításával foglalkoztak a misszióra kijelöltek. Mindezen ismeretekre nagy szüksége volt a szerzetes testvéreknek, hiszen egy külvilágtól elzárt, dzsungelben elrejtett piciny dél-amerikai faluban mindenhez kellett érteniük.

egy férfi asztrolábiummal méri a torony magasságát Ant. 3029

A korszak egyik legfontosabb csillagászati eszköze az asztrolábium (azaz csillagóra) volt, amely a csillagászati számítások gyors elvégzést tette lehetővé, például a helyi valódi időt, az égi testek keltének és nyugtának idejét, illetve a földrajzi szélességet lehetett vele kiszámolni. Elsősorban a legfényesebb csillagok, a Nap, a Hold és az állatövi jegyek csillagainak égtájakhoz viszonyított látszólagos helyét tudja meghatározni, amelyek ismeretében elvégezhetőek az említett számítások. Johannes Stöffler műve az asztrolábium összeállításának és használatának mikéntjét taglalja részletes ábrákkal kísérve. Illusztrációként egy asztrolábiumot használó férfit választottunk. (Ant. 3029)

Az igazi munka azonban csak ekkor kezdődött: az áthatolhatatlan erdőkben rejtőzködve élő indiánokkal fortéllyal vették fel a kapcsolatot, majd meg kellett győzni őket, hogy megkeresztelkedjenek és letelepedett életmódra térjenek át. Ennek színteréül az ún. redukció, azaz egy jezsuita atya által vezetett, megkeresztelkedett vagy keresztelésre váró indiánoknak létrehozott telep szolgált. Az első jezsuita misszió már 1585-ben elindult Dél-Amerikába, majd az 1609-1768 közé eső időszakra közel 33 redukcióval rendelkeztek a térségben, amelyekben megközelítőleg 120-130 ezer indián élt. Ezeken a telepeken a napi munka mellett az atyák elsősorban azt kísérték figyelemmel, hogy újonnan áttért híveik nem esnek-e vissza a megszokott pogány szertartások és hiedelmek gyakorlásába.

Jezsuiták ésa "long distance network"

A jezsuita rend kora újkori működése alatt körülbelül 5000 nyomtatott mű jelent meg a tagoktól a legkülönfélébb tudományos területeken, például az asztronómia, a korai fizika, a matematika, a geográfia vagy éppen a skolasztikus filozófia témájában. A különösen nagyszámú iromány hatékony terjesztése elsősorban a Jézus Társaság által működtetett világméretű információs hálózatnak (long-distance network) volt köszönhető. Az Európát a missziós területekkel összekötő kiterjedt levelezőhálózat révén küldték a provinciákba az utasításokat és parancsokat, illetve ide futottak be a provinciák vezetői által meglehetős gyakorisággal írt jelentések is.

Abraham Ortelius világtérképe 1592-ből.(Abraham Ortelius: Theatrum orbis terrarum. Antverpiae: in officna Plantiniana, MDXCII [1592])

A római központba érkező levelek mindig tényszerűek és lényegre törőek voltak, hogy minél teljesebb képet nyújthassanak az itt dolgozó generálisnak és tanácsadóinak. A jelentések jellemzően személyzeti kérdéseket (például melyik atya melyik területen térít, esetleg kik haltak meg), a provincia állapotát, helyi eseményeket és a Társaságot érintő egyéb történéseket adtak közre. A központosított információgyűjtés, illetve -újraelosztás rendszere azonban nemcsak az információáramlást tette könnyebbé és a munkaszervezést jóval gördülékenyebbé, hanem gyakorlatilag a rend missziós munkájának igazolásaként is szolgált a nagyközönség előtt, de uralkodók és pápák pénzbeli és morális támogatását is könnyebb volt így megnyerni.

Brentán Károly (1694-1753) komáromi születésű jezsuita atya 1722-ben kapta meg az engedélyt, hogy missziós munkát végezzen Dél-Amerikában. A felkészülést a sevilla-i rendházban végezte el, majd 15 hónapig utazott Quitóba. Közel 20 évnyi szolgálat után, 1742-ben kinevezték a Quitói rendtartomány provinciálisává. Társával, Nicolás de Torréval 1748-ban az általános rendfőnök utasítására elindult Rómába, hogy ott jelentést tegyen és újoncokat toborozzon. A kontinensről kivezető utat részben vízen, kenukkal, részben pedig szárazföldön tették meg. A Quitóban töltött éveinek és a hazafelé megtett útjának részletes leírása egyrészt latin nyelvű, a térség föld- és vízrajzát, néprajzát és a helyi jezsuita redukciók leírását tartalmazó munkában, másrészt egy nagyon részletes térképben öltött testet. Kézirata sajnos elveszett nyomdába kerülés előtt, térképe azonban Rómában rézmetszetes formában kinyomtatásra került, felfedezéseinek egyetlen bizonyítékaként. Brentán Károly élete 59 éve alatt összesen 39 ezer kilométert tett meg, ebből 14 ezret gyalog vagy kenuval.

A térkép korlátozott számban lett kinyomtatva, elsősorban magas rangú egyházi és spanyol tanácsosok számára készült. A dél-amerikai kontinens közel kétharmadát ábrázolja, főleg az Amazonas-medencét. Négy lapból áll, melyeket összeragasztottak. Kidolgozása magas fokú művészi tudásra vall, erre utalnak az erdők és hegyek finom vonalai, illetve a míves kartus is. Fokhálózata a párizsi kezdőmeridiánt veszi alapul, amely a XIV. Lajos által 1686-ban felépített, a Cassini család négy generációja által működtetett párizsi obszervatóriumon futott keresztül (2°20’14” nyugatra a greenwichi obszervatóriumon átfutó meridiántól). A párizsi kezdőmeridiánt végül a 19. században váltotta fel a greenwichi, amelyet 1884-ben a washingtoni Nemzetközi Meridián Konferencia tett világszerte hivatalossá.

A földrajzi képződmények mellett jezsuita vonatkozású intézményeket is jelölt Brentán a térképén. Jezsuiták által alapított és fenntartott kollégiumok, szemináriumok, illetve egy egyetem és annak különféle fakultásai is fel vannak tüntetve, kihangsúlyozva térségben képviselt hatalmukat.

A kartust a három grácia alakja uralja Ignatio Visconti (1682–1755) arcképével, aki a térkép készítésének idején a jezsuita rend generálisa volt.

A selmecbányai születésű Éder Xavér Ferenc (1727–1772) 1750-ben indult el Peru felé több szerzetestársával, köztük Zakarjás Jánossal a spanyol Cádiz kikötőjéből. Közel 15 évet töltött a Mamoré folyó menti mojo indiánok körében missziós munkát végezve. Utazásai során a távolabb élő more, itonama és chiriguano népcsoportok szokásait is lejegyezte. Mivel ezek a megfigyelések még civilizációtól érintetlen állapotokat írnak le, a néprajzkutatók számára szinte felbecsülhetetlen értékű információkat tartalmaznak. Missziós munkájáról, illetve az indiánok szokásairól, a terület földrajzi adottságairól készült közel 600 oldalas művének kézirata ma az Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található.

Lapozzon bele Éder Xavér Ferenc művébe!

A területről Éder számos helyen elég szubjektív benyomásokat is közöl, például panaszkodik az íztelen húsra, amely szerinte a nagy meleg miatt veszti ízét. Leírja továbbá a térségre jellemző meteorológiai jelenségeket is: az északi irányból naponta érkező szél napközben enyhíti a meleget, éjjelre azonban megszűnik, kibírhatatlanná téve a hőséget. Örvendezik azon, hogy a térséget a földrengések szinte teljes mértékben elkerülik. 1791-ben, két évtizeddel Éder halála után Makó Pál adta ki művének rövidített, erősen szerkesztett változatát, illetve látta el illusztrációkkal, többek között az Éder által készített térkép rézmetszetes változatával is.

Éder a jezsuita rend Dél-Amerikából való kiűzetése miatt volt kénytelen elhagyni a kontinenst. Hazafelé vezető útján rajzolta meg a térképet, amelyet a renden belüli információátadás hagyományai szerint kéziratához szánt. A térképen az 1764-67 közötti hadi mozgások útvonalait is bejelölte (ezek látszódnak a kéziraton), azonban a Makó által megjelentetett térkép ezeket már nem tartalmazza: Éder és a jezsuita elöljárók számára alapvető fontosságú információkat tartalmaztak a jezsuita érdekszférában végzett hadmozgások, azonban a Magyar Királyság olvasói számára feleslegesnek bizonyulhattak.

A 18. században Dél-Amerikában szolgáló, az osztrák rendtartomány keleti felében született misszionáriusok

Brentán KárolyCierhaimb IgnácÉder FerencFáy DávidFerder FülöpHaller FerencHendry MártonKayling JózsefKoncsák FerdinándLimp Ferenc

Lyro IgnácMikus MátyásOrosz LászlóPlantics MiklósReitter JózsefRér JánosSzentmártonyi IgnácSzerdahelyi FerencSzluha JánosZakariás János

Az eredeti kiállítás 2023. szeptember 16. és 2024. május 31. között volt látogatható az ELTE Egyetemi Könyvtárban.Az eredeti kiállítás kurátora: Rédey-Keresztény JúliaA virtuális kiállítást készítette: Rédey-Keresztény JúliaA virtuális kiállításban megjelenő képek az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár állományában található kötetekről készültek, amelyek elérhetők az Eötvös Loránd Tudományegyetem repozitóriumában.

A gyakorlati ismeretek mellett természetesen lelkük erősítésére szánt imagyakorlatokat is végeztek a misszióra kijelölt atyák. A szerzetesek ugyanis nem lehettek biztosak benne, hogy egyáltalán Európát újra láthatják majd, nemhogy a szülőföldjüket. A dzsungelben idegen népekkel körülvéve, civilizációs eszközöktől távol is helyt kellett állniuk minden megpróbáltatás közepette. A felkészülési idő után az atyák végre kihajózhattak, és általában 10-15 hónapnyi tengeri és szárazföldi utazás után megérkeztek a szolgálatra kijelölt helyre.

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok című műve nagyban segítette a szerzeteseket a lelki felkészülésben.Ant. 5873