Unus non sufficit orbis

Egy világ nem elég

UNUS NON SUFFICIT ORBIS

MAGYAR JEZSUITÁK DÉL-AMERIKÁBAN - VIRTUÁLIS KIÁLLÍTÁS

Az 1534-ben Loyolai Szent Ignác által alapított jezsuita rend a 17. század vége és a 18. század eleje között érte el csúcspontját mind a tagok létszámát, mind a világban elfoglalt helyét illetően. A jezsuiták Európában elsődlegesen az oktatásban, illetve az ellenreformáció elleni tevékenységben bontakoztak ki, a rend azonban nagy hangsúlyt fektetett arra alapítása óta, hogy a 16. században megkezdődő és későbbi századokban folytatódó felfedező és gyarmatosító hullámokat kihasználva a rend is megjelenhessen Ázsiában, Afrikában és az amerikai kontinensen is.

A tengerentúli munkára kiválasztott jezsuita atyáknak hosszas, akár évekig is tartó felkészülésben kellett részt venniük. Ennek egyik elsődleges helyszíne Sevilla volt. A felkészülés során a spanyol és indián nyelvek tanulása mellett többek között csillagászattal, matematikával, iránytű- és napórakészítéssel, illetve a bádogos munka elsajátításával foglalkoztak a misszióra kijelöltek. Mindezen ismeretekre nagy szüksége volt a szerzetes testvéreknek, hiszen egy külvilágtól elzárt, dzsungelben elrejtett piciny dél-amerikai faluban mindenhez kellett érteniük.

Az igazi munka azonban csak ekkor kezdődött: az áthatolhatatlan erdőkben rejtőzködve élő indiánokkal fortéllyal vették fel a kapcsolatot, majd meg kellett győzni őket, hogy megkeresztelkedjenek és letelepedett életmódra térjenek át. Ennek színteréül az ún. redukció, azaz egy jezsuita atya által vezetett, megkeresztelkedett vagy keresztelésre váró indiánoknak létrehozott telep szolgált. Az első jezsuita misszió már 1585-ben elindult Dél-Amerikába, majd az 1609-1768 közé eső időszakra közel 33 redukcióval rendelkeztek a térségben, amelyekben megközelítőleg 120-130 ezer indián élt. Ezeken a telepeken a napi munka mellett az atyák elsősorban azt kísérték figyelemmel, hogy újonnan áttért híveik nem esnek-e vissza a megszokott pogány szertartások és hiedelmek gyakorlásába.

A jezsuita rend kora újkori működése alatt körülbelül 5000 nyomtatott mű jelent meg a tagoktól a legkülönfélébb tudományos területeken, például az asztronómia, a korai fizika, a matematika, a geográfia vagy éppen a skolasztikus filozófia témájában. A különösen nagyszámú iromány hatékony terjesztése elsősorban a Jézus Társaság által működtetett világméretű információs hálózatnak (long-distance network) volt köszönhető. Az Európát a missziós területekkel összekötő kiterjedt levelezőhálózat révén küldték a provinciákba az utasításokat és parancsokat, illetve ide futottak be a provinciák vezetői által meglehetős gyakorisággal írt jelentések is.

Jezsuiták és a "long distance network"

Brentán Károly (1694-1753) komáromi születésű jezsuita atya 1722-ben kapta meg az engedélyt, hogy missziós munkát végezzen Dél-Amerikában. A felkészülést a sevilla-i rendházban végezte el, majd 15 hónapig utazott Quitóba. Közel 20 évnyi szolgálat után, 1742-ben kinevezték a Quitói rendtartomány provinciálisává. Társával, Nicolás de Torréval 1748-ban az általános rendfőnök utasítására elindult Rómába, hogy ott jelentést tegyen és újoncokat toborozzon. A kontinensről kivezető utat részben vízen, kenukkal, részben pedig szárazföldön tették meg. A Quitóban töltött éveinek és a hazafelé megtett útjának részletes leírása egyrészt latin nyelvű, a térség föld- és vízrajzát, néprajzát és a helyi jezsuita redukciók leírását tartalmazó munkában, másrészt egy nagyon részletes térképben öltött testet. Kézirata sajnos elveszett nyomdába kerülés előtt, térképe azonban Rómában rézmetszetes formában kinyomtatásra került, felfedezéseinek egyetlen bizonyítékaként. Brentán Károly élete 59 éve alatt összesen 39 ezer kilométert tett meg, ebből 14 ezret gyalog vagy kenuval.

A kartust a három grácia alakja uralja Ignatio Visconti (1682–1755) arcképével, aki a térkép készítésének idején a jezsuita rend generálisa volt.

A selmecbányai születésű Éder Xavér Ferenc (1727–1772) 1750-ben indult el Peru felé több szerzetestársával, köztük Zakarjás Jánossal a spanyol Cádiz kikötőjéből. Közel 15 évet töltött a Mamoré folyó menti mojo indiánok körében missziós munkát végezve. Utazásai során a távolabb élő more, itonama és chiriguano népcsoportok szokásait is lejegyezte. Mivel ezek a megfigyelések még civilizációtól érintetlen állapotokat írnak le, a néprajzkutatók számára szinte felbecsülhetetlen értékű információkat tartalmaznak. Missziós munkájáról, illetve az indiánok szokásairól, a terület földrajzi adottságairól készült közel 600 oldalas művének kézirata ma az Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található.

A területről Éder számos helyen elég szubjektív benyomásokat is közöl, például panaszkodik az íztelen húsra, amely szerinte a nagy meleg miatt veszti ízét. Leírja továbbá a térségre jellemző meteorológiai jelenségeket is: az északi irányból naponta érkező szél napközben enyhíti a meleget, éjjelre azonban megszűnik, kibírhatatlanná téve a hőséget. Örvendezik azon, hogy a térséget a földrengések szinte teljes mértékben elkerülik. 1791-ben, két évtizeddel Éder halála után Makó Pál adta ki művének rövidített, erősen szerkesztett változatát, illetve látta el illusztrációkkal, többek között az Éder által készített térkép rézmetszetes változatával is.

A 18. században Dél-Amerikában szolgáló, az osztrák rendtartomány keleti felében született misszionáriusok

Brentán KárolyCierhaimb IgnácÉder FerencFáy DávidFerder FülöpHaller FerencHendry MártonKayling JózsefKoncsák FerdinándLimp Ferenc

Lyro IgnácMikus MátyásOrosz LászlóPlantics MiklósReitter JózsefRér JánosSzentmártonyi IgnácSzerdahelyi FerencSzluha JánosZakariás János

Az eredeti kiállítás 2023. szeptember 16. és 2024. május 31. között volt látogatható az ELTE Egyetemi Könyvtárban. Az eredeti kiállítás kurátora: Rédey-Keresztény Júlia A virtuális kiállítást készítette: Rédey-Keresztény Júlia A virtuális kiállításban megjelenő képek az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár állományában található kötetekről készültek, amelyek elérhetők az Eötvös Loránd Tudományegyetem repozitóriumában.

A gyakorlati ismeretek mellett természetesen lelkük erősítésére szánt imagyakorlatokat is végeztek a misszióra kijelölt atyák. A szerzetesek ugyanis nem lehettek biztosak benne, hogy egyáltalán Európát újra láthatják majd, nemhogy a szülőföldjüket. A dzsungelben idegen népekkel körülvéve, civilizációs eszközöktől távol is helyt kellett állniuk minden megpróbáltatás közepette. A felkészülési idő után az atyák végre kihajózhattak, és általában 10-15 hónapnyi tengeri és szárazföldi utazás után megérkeztek a szolgálatra kijelölt helyre.