Köztünk éltek, haltak

Köztünk éltek, haltak

Az evangélikus egyház a Kádár-korszakban

Tartalom

Kontrollálva

A Kádár-korról

Az Állami Egyházügyi Hivatal

Beszervezve

11

A fóti ügy

Megtörve

Az állam markában

12

Impresszum

Központosított teológia

A különutas

10

Apró örömök

Cenzúrázva

A Kádár-korról

A 20. századi magyar történelem leghosszabb ideig tartó politikai korszakának Kádár János a névadója és az ő személyéhez kötődik. A Kádár-kor 1956 novemberétől egészen a rendszerváltásig tartott. Kádár ezalatt az idő alatt, egészen 1988 májusáig az egyetlen Magyarországon hivatalosan működő párt elsőszámú vezetője volt. Hatalomgyakorlásának módját jól mutatja, hogy a vezető párttisztségek mellett (MSZMP KB tag, első titkár, főtitkár, majd elnök) csupán néhány évig volt kormányfő (1956–1958, 1961–1965), az ország kormányzatában való vezető szerepe mégsem kérdőjelezhető meg. Ilyen értelemben is jogosan nevezhetjük az MSZMP-t állampártnak.

Kádár János a csillebérci Úttörővárosban (1973) Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

A Kádár-rendszer igazodási pontja fennállása teljes időtartama alatt a Szovjetunió volt. Külpolitikájában a keleti blokk legszervilisebb államai közé tartozott. Az 1967-es arab-izraeli hatnapos háború idején ezért szakította meg Magyarország a diplomáciai kapcso-latot a megtámadott Izraellel, ezért vett részt – Kádár személyes hezitálása ellenére – Csehszlovákia 1968. évi megszállásában és ezért adott ki a Szovjetunió afganisztáni katonai beavatkozása után két héttel egy nyilatkozatot arról, amely a szovjet akciót jogos segítségnyújtásnak tekinti. A Kádár-kor Magyarországa végig tagja volt a Varsói Szerződésnek, az 1957 májusában a szovjet kormánnyal kötött egyezmény alapján pedig az országban folyamatosan állomásoztak szovjet csapatok (például Kunmadarason). A korszakot hagyományosan két részre szokás osztani. Az első időszakot az 1956. évi forradalmárokkal és szabadságharcosokkal való véres leszámolás és a diktatúra intézményeinek restaurálása jellemezte. Néhány év múlva Kádárék nekifogtak a forradalom leverése miatt vitatott legitimációjú rendszer külpolitikai helyzetének javításához. Ehhez érdemes tudni, hogy a "magyar kérdés" 1956-tól 1962 decemberéig az ENSZ közgyűlésének állandó napirendjén volt, hazánk ENSZ-tagsága pedig csak 1963-ban állt helyre. A második korszak ezt követően az 1980-as évekig tartott, amelynek során a kormányzat igyekezett életszínvonal-növelő intézkedésekkel kialakítani egy ún. "legvidámabb barakk"-életérzést. A Rákosi-diktatúra legsötétebb éveihez képest az átlagpolgárok valóban jobb körülmények közé kerültek. Néhány "szabály" (pl.: egypártrendszer, szovjet szövetség fenntartása) tiszteletben tartása mellett idővel lehetővé vált a kistermelői gazdálkodás (háztáji, részes művelés), a rendszeres külföldi utazás és tömegek számára vált elérhetővé a nyaralás különböző szakszervezeti és vállalati üdültetési lehetőségek révén.

A lakáshiányt lakótelepek építésével és a dolgozók által igényelhető vállalati kölcsönökkel kezelték, előrehaladt a lakások gépesítése, a rádióhallgatás mellett elterjedt a televíziózás. A Kádár-rendszer stabilitását jellemezte, hogy a hetvenes években az MSZMP valószínűleg egy szabad választást is képes lett volna megnyerni. Azonban ilyenről még csak álmodni sem lehetett. 1961-től a Rákosi-rendszerhez képest kommu-nikációs fordulatként egyre többet hangoztatták kormányzati szinten, hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van." Sikerült is megnyerni, vagy lega-lábbis lefedni a társadalom különböző szintjeit ifjúsági (úttörő, KISZ), szakszervezeti (SZOT), nőszövetségi, értelmiségi (írószövetség, zenemű-

Kádár János a csillebérci Úttörővárosban Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

vészek szövetsége stb.) mozgalmakkal, illetve központilag irányított szervezetekkel. A rendszer alapvető diktatórikus jellemzői azonban megmaradtak. Továbbra is gyanak-vással figyelték vagy tiltották az általuk irányított szervezetek párttól független alterna-tíváit és továbbra is cél maradt az egyházak hosszú távú felszámolása. Ezért, bár az egyházak ifjúsági munkáját nem lehetetlenítették el, különösen figyeltek arra, hogy túl sok fiatalt ne tudjanak megszólítani. Hiszen akié az ifjúság, azé a jövő.

Az Állami Egyházügyi Hivatal

1951-ben hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalt, azt az intézményt, amelyen keresztül a kommunista pártállam egészen 1989-ig hivatalosan tartotta a kapcsolatot az egyházakkal. Korábban ezt a feladatot minisztériumi szinten kezelték, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium látta el. A kommunista rendszer fonáksága abban állt, hogy akkor, amikor nem "illett" a vallás szót feltüntetni egy proletárértékeket valló kormány egyik minisz-tériumának nevében, az ÁEH egyházakkal kapcsolatos jogosítványai elképesztő módon megnőttek. Hivatalosan az volt a feladata, hogy az 1948–1950 között megkötött egyezmények betartását szavatolja, végrehajtásukról pedig gondoskodjon, valójában azonban tevékenysége sokkal mélyrehatóbb volt. Ott készítették elő vagy hagyták jóvá az egyházon belüli személyi változásokat, ott bírálták el a lelkészek útlevélkérelmeit, ott adhattak engedélyt a sajtótermékek megjelenésére. E kategóriába soroltak minden gépi úton sokszo-rosított, szélesebb kört megszólító anyagot, vagyis a meghívókat is. Építkezésekre, felújításokra szintén csak az ÁEH engedélyével kerülhetett sor.

Káldy Zoltán püspök az ÁEH engedélyét kéri, hogy a farmosi gyülekezet lebontandó imaháza helyett önköltségen újat építhessen (1979) (Evangélikus Országos Levéltár)

Egy ÁEH-irat fejléce (Evangélikus Országos Levéltár)

A dolgozó nép államában akár természetesnek is mondhatnánk, hogy az ÁEH öt elnökéből mindössze ketten rendelkeztek érettségivel és Olt Károly kivételével mind a munkások társadalmi rétegéből származtak. Azonban hatalmas problémát jelentett, hogy szinte semmit nem tudtak az egyházakról, csak azt, amit a párt ideológiai képzésein ugyancsak csekély ismeretekkel rendelkező tanáraiktól megtanultak. Horváth János ÁEH-elnök talán sehol máshol nem tanult annyit az evangélikus egyház működéséről, mint elnöksége negyedik évében Ordass Lajos Márvány utcai lakásában. Az egyházak vezetői idővel alkalmazkodtak a rendszerhez, megtanulták, hogy jobb, ha mindent megkérdeznek és mindenre engedélyt kérnek az ÁEH-tól. Ez a függés ahhoz vezetett, hogy az 1980-as évek végén több egyházi vezető (nem csak evangélikus) szívesen látta volna, ha valamilyen formában fennmarad az ÁEH, ugyanis annak hivatali útjait már ismerték. A hivatal végül 1989 júniusában jogutód nélkül megszűnt, az egyházvezetőkkel való kapcsolattartás feladatát pedig a Miniszterelnöki Hivatal Egyházügyi Államtitkársága vette át, egyes művelődés- és oktatásügyi feladatokat (pl.: hitoktatás) pedig rábíztak a szakminisztérium egyházi főosztályára.

Miklós Imre, az ÁEH utolsó elnöke (1984) (Evangélikus Országos Levéltár)

Az állam markában

1958. június 24-én, Ordass Lajos másodszori letétele napján az is világossá vált, hogy az állam nem kívánja Dezséry László visz-szatérését a déli egyházkerület élére. Nekik olyasvalakire volt szükségük ekkor, aki tiszta lappal indulhat, aki nem kompromit-tálta magát sem az 1956 előtti években az egyháztagok szemé-ben, sem az október 23. óta eltelt időben az állam előtt. Emiatt az egyházi baloldal erős emberei (Grünvalszky Károly egyetemes főtitkár és Pálfy Miklós teológiai dékán) mellett "kompro-misszumos" személyként hamar felbukkant Káldy Zoltán pécsi lelkész, esperes neve is, aki országos hírű igehirdetőnek számított és ismert volt szorgos lelkipásztori munkájáról. Káldy 1958 tavaszán részt vett egy tanulmányúton a Szovjetunióban, megfigyelői szerint politikailag ingadozó volt. Gyülekezetépítő tevékenysége miatt az állambiztonság úgy vélte, hogy Káldy idea-lista, egyházszerető ember, akire nem lehet hosszú távon építeni. Káldy azonban diplomatikus alkat is volt. Úgy vélte, hogy az Ordass-féle út nem tartható, nagyobb kompromisszumkészségre van szükség az egyházvezetés részéről. Esélyei növekedését látva beleegyezett, hogy együtt kell működnie az állambiztonsággal, ügynöki fedőneve szolgálati helye után "Pécsi" lett.

Káldy Zoltán püspök (1958–1987) (Evangélikus Országos Levéltár)

Káldyt hatalmas többséggel választották meg a déli egyházkerület gyülekezetei, és várták az evangelizátor püspököt. Szimbolikus napon, a forradalom leverésének második évfordulóján, 1958. november 4-én iktatták be tisztségbe. Ekkor még úgy tűnhetett számára, hogy püspökként közben tud járni elmozdított lelkész-társai érdekében. Nagybocskai Vilmosnak, akit azért mozdítottak el pilisi lelkészi állásából, mert egy áprilisi lelkész munkaközösségi értekezleten azt javasolta, hogy titkos szavazással mérjék fel, hogy az egyházvezetésben ki nem élvezi a hívek bizalmát – Ordass, vagy pedig a visszahelyezett 1956 előtti személyek – még 1958 nyarán azt ígérte, hogy ki fogja emelni őt onnan, ahová száműzik. Erre azonban csak 16 évvel később kerülhetett sor. Az ÁEH ugyanis nem adott túl sok mozgásteret, az új püspöknek be kellett fejeznie azokat a személycseréket, amelyekkel Ordass püs-pök egykori munkatársait teljes mértékben eltávolították a fontos pozíciókból. Ilyen volt Kendeh György kelenföldi lelkészi állása, Danhauser László esperes lemondatása és elküldése Budapestről Bakonycsernyére, Scholz László Országos Lelkészi Munkaközösségi elnök elmozdítása, a teológiai akadémia négy hallgatójának elbocsá-tása 1960-ban. Több esetben kellett Káldynak olyan ügyekben is részt vennie, amelyek Vető Lajos egyházkerületét érintették, hogy ezzel is bizonyítsa hűségét és kompromittálja magát a lelkészek körében. Magát Káldyt is figyeltették, és az egyházi baloldal (Pálfy Miklós, Gádor András, Rédey Pál) támogatásával folyamatosan tudatosították benne, hogy félreállítható. Ez hosszú távon hozzájárult ahhoz, hogy Káldy később ellentmondást nem tűrően, szoros irányítás alatt tartotta az egyházat, és folyamatosan próbált megfelelni az állam akaratának, még a Lutheránus Világszövetség elnökeként is.

Pálfy Miklós

Gádor András

Rédey Pál

Központosított teológia

Káldy Zoltán már 1958. november 4-én elmondott püs-pöki székfoglaló beszédében hangsúlyt fektetett arra, hogy a magyar evangélikus egyháznak történelmi helyze-téből fakadóan egy szocialista és ateista politikai környe-zetben kell élnie és boldogulnia. A hogyan? kérdésre is igyekezett választ adni: szolgálattal, a társadalom építé-sével. Káldy püspök a következő években sokat dolgozott teoló-giai irányzatának a kifejlesztésén. 1964-ben, amikor a pozsonyi evangélikus teológia tiszteletbeli doktorrá avatta (innen a neve előtt sokszor megjelenő D. betű), előadá-sában már bibliai hasonlatot hozott: ahogyan Jézus Krisz-tus azért jött a világba, hogy működésével szolgálja és megváltsa az emberiséget, úgy az evangélikus egyház tagjainak is szolgálniuk és építeniük kell a társadalmat, akkor is, ha a végeredmény alapvetően nem egyházbarát. Ez az elképzelés Jézusnak nem az Úr, hanem a Szolga (görögül diakonosz) mivoltát hangsúlyozta, erről kapta a nevét is: diakóniai teológia. Az előadás már a címével meghatározta, hogy az egyház életformája a diakónia kell, hogy legyen.

Káldy Zoltán tiszteletbeli doktori címet kap Pozsonyban (1964) (Evangélikus Országos Levéltár)

Káldy nagyon büszke volt erre a koncepcióra. Egyik 1963. évi ügynökjelentésében is hangsúlyozta az állam-biztonság felé, hogy neki sikerült az, amit korábban a Dezséry–Vető-féle egyházvezetés elmulasztott, teológi-ailag megalapozta a szocialista állammal fenntartandó jó viszony szükségességét. Azonban a lelkészi karon belül – különösen az egyházvezetésnek az államot kiszolgáló politikáját bírálók körében – hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a diakóniai teológia terjesztése irányítottan törté-nik és az egyházvezetés igyekszik kiszorítani a luthe-ránus teológia régi, évszázados irányzatait is annak érdekében, hogy csak a diakóniai teológiát hirdessék. Az elvonultan élő Ordass Lajos pedig fájó szívvel gondolt vissza az egyháztól elvett számos szeretetintézményre, amikor úgy fogalmazott, hogy egyre többet beszél az egyház a diakóniáról és egyre kevésbe cselekszi azt.

Útmutató az 1975. évi LMK-témák kidolgozásához: "Társadalmunk továbbfejlődésében való részvételünk a diakóniai teológia alapján." A diakóniai teológia a lelkészi munkaközösségekben évről évre előkerült különböző aspektusokból. Részlet a Déli Egyházkerület 1975. évi LMK dolgozatait tartalmazó 1. kötetből. (Evangélikus Országos Levéltár)

Cenzúrázva

A szocialista állam védelme a Rákosi- és a Kádár-korban azt is jelentette, hogy nagyfokú cenzúra alá vonták a Magyarországon megjelent könyv- és sajtótermékeket, emellett a külföldi irodalom behozatalát és terjesztését is szigorúan ellenőrizték, nehogy "felforgató" eszmék terjedjenek el az állampolgárok között. Az evangélikus egyház többek között azzal szembesült, hogy a külföldről kapott szakkönyveket nem engedték eljuttatni a lelkészekhez. Más alkalommal pedig a Teológiai Akadémiának a külföldi szakmunkák vásárlására küldött nemzetközi segélyt csak hazai kiadványok vásárlására engedték elkölteni. Ez később kiváltotta a Lutheránus Világszövetség nemtetszését.

Ilyen körülmények között a legfrissebb külföldi irodalom lefor-dítása és terjesztése csak titokban, szamizdatok formájában történhetett. A politikai okokból 1952-ben kényszernyugdíjazott egykori szombathelyi lelkész, Kutas Kálmán vállalta fel a feladatot és fordítói munkaközösséget szervezett teo-lógiai és hitébresztő művek lefordítására. A munkacsoport az 1960-as években az állambiztonság figyelmét is felkeltette, akik úgy vélték, nem lehet másról szó, csak ellenséges tartalmú propagandaanyagok és reak-ciós vallási művek fordításáról és terjesztéséről. Kutasék háta mögött pedig bizonyára a két félreállított protestáns egyház-vezető, a református Ravasz László és az evangélikus Ordass Lajos mozgatják a szálakat. Az állambiztonság gyanúját az evan-gélikus egyházvezetésben ott lévő "Pécsi" fedőnevű ügynök is mege-rősítette, aki az egyik lefordított könyvet úgy jellemezte, hogy az közvetlenül vagy közvetve az állam és az egyházvezetés ellen izgat. "Szamosi" fedőnevű ügynök néhány nyugati igehirdetés lefordítását egyenesen bűnnek nevezte. Két és fél évig folyt titkos információgyűjtés Kutas ellen, saját szavai szerint az "ÁVO" úgy megismerte őt ezalatt, ahogy Istenen kívül senki, még önmaga sem. 1963-ban aztán nyílt nyomozást rendeltek el ellene, házku-tatást tartottak nála, elvették az LVSZ-től ajándékba kapott író-gépét, majd több héten át tartó kihallgatássorozat után rendőr-hatósági figyelmeztetést kapott. Ezután "ellenséges tevékenységét beszüntette."

Kutas Kálmán kéziratos fordításai (Evangélikus Országos Levéltár)

A Kádár-korban, Ordass püspök eltávolítása után az egyházve-zetés együttműködött az állammal. Ez azt jelentette, hogy azok-nak a lelkészeknek, akik nem voltak elégedettek az államnak alárendelt egyház kereteivel vagy a világban szolgáló Krisztus képéből az államnak (majdnem) minden körülmények között szolgálni köteles egyház fogalmáig eljutó diakóniai teológiával, nem csupán az elvtársaktól kellett tartaniuk, hanem egyes lelkésztársaik előtt sem beszélhettek teljesen őszintén. Lackner Aladás gyönki lelkész 1966-ban meglátogatta Ordass Lajost, majd nem sokkal ezután egy beteg kollégáját is. Utóbbi a beszélgetés során mindinkább Ordassra terelte a szót, ami gyanússá vált Lackner szemében, ezért olyan részleteket mesélt neki a beszélgetésből, amelyek valójában el sem hangoztak. Nem sokkal később a püspök is és Lackner esperese is tudott a láto-gatásról. A "besúgó" kiléte egyértelmű volt, ugyanis Lackner visszahallotta azokat a részleteket a látogatásból, amelyek való-jában meg sem történtek. Büntetésként Káldy püspök azt a fela-datot adta neki, hogy írjon egy cikket az Evangélikus Életbe ezen a címen "Ezt jelenti számunkra Április 4." Nem vállalta, mert nem lett volna képes a püspök tetszését elnyerő cikket írni. Büntetésképp nem kapott útlevelet, így Svédországba tervezett utazása meghiúsult.

Lackner Aladár még teológiai hallgatóként (Evangélikus Országos Levéltár

Kontrollálva

Detre László mendei lelkész, 1958-tól esperes

A Kádár-korban az egyház hagyományos - választásokon alapuló - rendszere súlyos sérelmeket szenvedett. Az ÁEH teljes körűen kihasználta az 1957. évi 22. törvényerejű rendelet nyújtotta jogköröket és beleszólt a városi (például a pécsi) lelkészi állások vagy az esperesi tisztségek betöltésébe. Jávor Pál ceglédi lelkész esperessé választását például amiatt nem erősítette meg, mert engedély nélkül folytatták le a választási eljárást. Helyette Detre Lászlót ajánlotta, akinek esperessé jelöléséhez az egyházvezetés az 1958. november 15-i tárgyaláson hozzájárult. Emellett "az evangélikus teológia demokratizálása érdekében" Benczúr László püspöki titkárt akadémiai tanárrá kívánták tenni, a megüresedett titkári állást pedig az erősen baloldali érzelmű Gádor András angyalföldi lelkésznek szánták. Jól jellemezte a rendszer merevségét, hogy azokban az ese-tekben, amikor némi engedékenységet tanúsítottak, mint például az 1966. évi zsinati küldöttválasztáson, és emiatt a Tolna-Bara-nyai Egyházmegye az ellenzékinek számító Csepregi Bélát is a küldöttek közé választotta, óriási botrány kerekedett. Jóllehet a választás szabályosan történt, Káldy püspök mégis "sváb összees-küvést" emlegetett, utalva a tolnai sváb gyülekezetekre és azok lelkészeire.

Benczúr László püspöki titkár

Csepregi Béla sárszentlőrinci lelkész

Beszervezve

A keleti blokk országaiban az állambiztonság mindent megtett, hogy minél nagyobb befolyása legyen az egyház belső életére. Ehhez kiterjedt ügynökhálózatot hozott létre. Ma még nem tudjuk megmondani, hogy az evangélikus egyházban pozíciót betöltöttek közül hányan tartották a kapcsolatot a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségével, azt azonban tudni lehet, hogy még az akkoriban szolgáló püspökök is a hálózat tagjai voltak. Ügynök és ügynök között azonban hatalmas különbségek voltak. Sokakat megfélemlítéssel, zsarolással törtek meg és kényszerítettek arra, hogy jelentéseket írjon lelkésztársaikról, híveikről. Másokat a karriervágy hajtott, és arra törekedtek, hogy állami segítséggel majd jelentős pozíciókat nyerjenek el. Voltak ügynökök, akiknek a személyisége még a mai kor kutatója számára is rejtély. "Szamosi László" fedőnevű ügynök jelentéseiben olyan mondatok szerepelnek, amelyek döbbenetesek még egy egyszerű egyházi személytől is, hát még a Teológiai Akadémia egykori dékánjától.

"A sajtókonferencián nyilvánvalóvá lett, hogy a jelenlegi egyházi taktika az, hogy az egyház tömegbázisát kell erősíteni finom ideológiai harccal, feltűnés nélküli aprómunkával. Azért kell az egyház ósdi tanait modernre fésülni, elfogadhatóvá tenni a modern ember számára."

"az egyház tanítása és léte már magában véve is szellemi reakció és sötétség"

"Érdemes volna államsegélyből fedezni a 25 pap nyugdíját /á 840 Ft./ mert ez a pénz megéri azt, hogy 25 pappal kevesebb hirdeti a vallási ideológiát."

Megtörve – Keken András története

"Terrorhelyzetben szólhatsz, írhatsz bármit önmagad vagy mások megmentésére. Csak két esetben nem ment fel a lelkiismereted: ha a terrorból hasznot húztál, vagy ha bárkinek árulója lettél."

Keken András lelkésztársának, Dóka Zoltánnak

Az alábbiakban egy olyan történetet mutatunk be, amely reményeink szerint képes árnyalni az evangélikus lelkészek és az állambiztonság együttműködésének kérdését. Mert noha kétség-telen, hogy voltak, akiknek a kollaboráció vagy az állambiztonsági munka kifizetődő volt és egyházi karriert jelentett, tisztában kell azzal lenni, hogy még az ő esetükben sem egyenrangú felek kölcsönös együttműködése volt az ügynöki munka. Egy olyan világban, ahol a célszemélyek-ről, fontos eseményekről párhuzamos jelentések készültek, ahol a beszervezettek – néha tudtukon kívül – egymást is figyelték, az ügynök csak kér-hetett, de az állambiztonság követelhetett és fe-nyegethetett is. Ugyanakkor a fenti idézet arra is figyelmeztet, hogy ez a kiszolgáltatottság önma-gában nem ad automatikus felmentést senkinek.

Keken András Deák téri lelkész (Evangélikus Országos Múzeum)

Keken András Deák téri lelkészről már viszonylag sok szó esett a különböző témák kapcsán. A II. világháború után kiépülő rendszer viszonylag hamar felfigyelt rá, egész pontosan írásaira, amelyek a nép sanyargatását illetően párhuzamot vontak a cári Oroszország és a Szovjetunió között. Ráadásul Keken a szovjet rendszert rosszabbnak ítélte, mert amíg a cári uralom alatt az oroszországi (főleg finn és észt származású) evangélikusok élhettek egyházi életet, a szovjetek elvették a templomaikat, a papokat pedig elűzték vagy megölték. Az elvtársak különösen azt tarthatták aggasztónak, hogy ez a párhuzam egy hittankönyvben jelent meg, azaz Keken rossz színben tüntette fel a Szovjetuniót a tanuló ifjúságnak. 1948-ban egy feljelentés már az evangélikus Mindszentyként jellemezte őt, aki "halálosan gyűlöli" a magyar és a szovjet nép barátságát. Megkezdődött a bizonyítékok gyűjtése, azaz ellenőrizni kezdték Keken levelezését. Az első házkutatást 1948. augusztus 24-én tartották nála. Miután Ordass püspököt letartóztatták, Keken és az egész Deák téri presbitérium kiállt mellette és tiltakozott a püspök ellen folytatott sajtóhadjárat ellen. A pártsajtó erre ugyanolyan alattomosan elkezdte Kekent is támadni, mégpedig a "haladó" evangélikus lelkészekre hivatkozva, akik már "követelik" a Kekenhez hasonló "fasiszta beállítottságú" papok eltávolítását. Tiszta sor: nem a pártállam avatkozik az egyházak dolgába, nem is a baloldali sajtó, ők csupán "beszámoltak" az egyházon belül zajló, közérdeklődésre számot tartó folyamatokról.

Kekent végül az egyház felfüggesztette, majd egy évvel később, azért, hogy az Ordass püspök fegyelmi ügyében összehívott különbíróság "jól szavazzon", 1950. március 29-én éjjel bevitték őt az ÁVH hírhedt Andrássy úti székházába. Ott arra kényszerítették, hogy tegyen vallomást, miszerint külföldieknek végzett hírszerző tevékenységet. Abban az időben ez a vád elegendő volt arra, hogy kémkedésért halálra ítéljék az embert. Az ÁVH-nak megvoltak a módszerei, hogy csikarjanak ki ilyen

vallomásokat:

"Te nem tudod, mit jelent az ávósok börtönében lenni! Megátkozod a napot is, amelyen megszülettél!"

– mondta később Keken Dóka Zoltánnak. Mivel Ordass Lajos elmozdítását végül elérték, ezért Kekent sem ítélték 1950-ben halálra, helyette öt hónapra internál-ták Kistarcsára. Szabadulása után természetesen szó sem lehetett róla, hogy lelkészként folytassa, építkezéseken dolgozott segédmunkásként. Az államvédelem azonban nem vette le róla a szemét, 1951-ben már tervbe vették, hogy beszervezik, hogy rajta keresztül figyeljék meg a jobboldali evangélikus lelkészeket, akik tartották vele a kapcsolatot. Habár Keken ekkor a kémkedésről szóló vallomás miatt az ÁVH markában volt, a történeti kutatás nem talált arra bizonyítékot, hogy a beszervezés ekkor megtörtént volna. Mindenesetre a személyi dossziéját, amelyben az ellene folytatott bizalmas (titkos) nyomozás iratait évekig gyűjtötték, 1956 októberében lezárták.

Az 1956. október 23.-i forradalom nyomán bekövetkezett egyházi változásokban Keken Andrásnak – akinek a sorsát Ordass Lajos folyamatosan a szívén viselte – fontos szerep jutott. Visszakapta Deák téri igazgatólelkészi tisztségét, 1956. novemberétől 1958. március végéig ő szerkesztette az akkor létező egyetlen hazai evangélikus újságot, az Evangélikus Életet, 1957 nyarán pedig tagja volt a minneapolisi lutheránus világgyűlésre kiküldött magyar delegációnak. Keken beszervezése 1958 nyarán történt meg. Pontosan nem tudjuk, hogy mivel vették rá ekkor, hogy működjék együtt az 1956-ban szétzilálódott, de másfél év alatt úgy-ahogy helyreállított belső elhárítással, de tény, hogy ekkoriban már elindult a forradalmat követő megtorlási hullám, zajlottak a kivégzések, a büntetőperek, és az evangélikus egyházon belül is csaknem teljesen befejeződött a visszarendeződés. Kekenről pedig fűt-fát kitaláltak, többek között azt is, hogy Ordass Lajos tanácsadójaként 1956 októberének végén fegyverrel kényszerítette lemondásra Dezséry és Vető püspököket. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, mit tettek volna a Deák téri lelkésszel, ha nem működik együtt.

"Virág" fedőnevű ügynöknek (Keken) kezdetben észrevehetően súlyos lelkiismeretfurdalást okozott ez a kapcsolattartás. Jelentései nem sokat értek az állambiztonság számára. Bár első tartótisztje még úgy gondolta, hogy idővel levetkőzi gátlásait, utódja még 1963-ban is arról panaszkodott, hogy a jelentések operatív szempontból használhatatlanok. Megpróbálták arra használni, hogy tudja meg a visszavonultan élő Ordass szándékait. Keken többször felkereste Ordasst, de az ezekről a látogatásokról készített jelentésekben nincs semmi, amit besúgásnak lehet értékelni. Feltételezhetjük, hogy Ordass is tisztában volt a helyzettel, ezért hamar elterelte a témát az egyházi ügyekről. 1960-ban Keken nem vállalta, hogy jellemzést írjon a presbitériuma tagjairól. Évekkel később is úgy jellemezte gyülekezete ifjúsági csoportvezetőit, hogy azokban egy olyan mondat sem volt, amelyből az illetőnek baja származhatott volna. Utolsó ismert jelentése 1963-ban kelt. Három évvel később egy belügyminisztériumi belső jelentés elismeri, hogy rossz ügynök, aktivizálni kell, de nem ismertek olyan dokumentumok, amelyek szerint ez érdemben meg is történt volna a Keken haláláig eltelt további 11 évben.

Pusztán az a tény, hogy beszervezték, egyáltalán nem könnyítette meg Keken életét a mindennapokban. Őt is figyel-tették, többen jelezték neki, hogy jelenteniük kell róla, néha még a róla szóló jelentések megírásába is bevon-ták. "Szamosi" fedőnevű ügynököt rend-szeresen használták arra, hogy kont-rolljelentéseket készítsen, sőt "Szamo-sitól" olyan terv is ismert, amely konk-rétan Keken befeketítését célozta meg. Konkrétan azt kezdték el róla terjeszteni, hogy súlyos felelőssége volt abban, hogy egy Deák téri presbiter öngyilkos lett. Még belegondolni is bor-

Keken András temetése 1974-ben. Mindössze 64 évet élt. (Evangélikus Országos Múzeum)

zasztó abba, hogy hasonló helyzetben az áldozat ismerősei milyen lelkiismereti vívódásokon mennek keresztül még anélkül is, hogy valaki álnéven széltében-hosszában őket kezdi el vádolni. Minderre 1963-1964 fordulóján került sor, bőven azt követően, hogy "Virág" ügynök a hálózat tagja lett.

A különutas

Meglepő tény, de a volt szocialista tömbben volt egy ország, amelynek az egyházvezetése mindvégig tartózkodó volt az állammal való együttműködés tekintetében. Ez az ország érdekes módon az NDK volt, ahol pedig az állambiztonság (Stasi) külön minisztériumot kapott, és ahol a keleti blokkon belül a legmagasabb volt az állam-biztonságban foglalkoztatottak lakossághoz mért száma-ránya (1990-ben kevesebb mint 200 állampolgárra jutott egy hivatásos állambiztonsági). Az NDK-ban az egyhá-zakkal való kapcsolattartás hivatalos állami szerve sem létszámában, sem szervezettségében nem vette fel a versenyt a magyarországi ÁEH-val: a keletnémet evan-gélikus egyház csak minimális kapcsolattartásra szorít-kozott vele és a lelkészeknek is tiltották a kapcsolattartást a Stasival. Ezt a különleges helyzetet többek között a né-met evangélikus egyház kiterjedt autonómiája és a két államra szakadás ellenére is fenntartani próbált egysége tette lehetővé.

Harald Bretschneider keletnémet teológus, egyike azoknak, akiket a Stasi intenzív megfigyelés alatt tartott (Fotó: Fabiny Tamás)

Az NDK-ban a rendszer kritikusai számára az evangélikus egyház mindvégig olyan pont tudott maradni, ahová vissza lehetett húzódni. Ennek köszönhetően a korszak végén az evangélikus egyház az élére tudott állni a német egység visszaállítását célzó mozgalomnak. Ám még az arányaiban kevés számú beszer-vezés is képes volt súlyosan rombolni az egyház hitelességét az 1990-es évek elején. A német evangélikus egyház tartozkodó viszonya az NDK-hoz egyben azt is jelenti, hogy nem szabad kategorikusan kijelenteni, hogy az evangélikusok ellenálló képessége a diktatúrákkal szemben minden esetben kisebb, mint a katolikusoké. Ezt sokan a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak a katoli-kusok lakta területeken való rossz 1933. évi választási eredményeiből vonták le, és annak tulajdonítják, hogy az evangélikusoknak nincs a római pápához hasonlítható nemzetközi vezetőjük, igazodási pontjuk, pedig ha belegondolunk, valójában van:

Apró örömök

Az egyház még a Kádár-kor nehézségei közepette sem mondhatott le arról, hogy teljesítse a neki rendelt missziós parancsot, és valóban, sok lelkész és egyháztag ezekben az években is megtalálta a módját, hogy valamit adjon a társadalomnak abból, ami a hívő embert különlegessé teszi. Elsősorban a kultúra, az evangélikus egyház kb. 450 éves öröksége volt ilyen kitörési pont, amelyen keresztül megszólíthatott hívő és nem hívő embereket is. A Deák téri templomban a Lutheránia énekkar a nagyhéten évről-évre teltház előtt adta elő a János passiót. Ezeket az alkalmakat a lelkészeknek sikerült igehirdetéssel összekötniük.

Itt kell beszélni a fóti kántorképzés megin-dulásáról is. Mivel az iskolaállamosítás után az egykori tanítók sok esetben nem tudták folytatni a kántori szolgálatot, az egyház "gyorstalpaló" kántorképzéssel próbálta orvosolni a kialakult kántorhiányt. Ezeket a tanfolyamokat idővel ifjúsági alkalmakká is váltak, s biztosították, hogy az egyház-nak az évek múlásával is mindig legyenek fiatal tagjai.

A János passió nagyhéten megtöltötte a Deák téri evan-gélikus templomot még a szocializmus évtizedeiben is. (Részlet egy finn-magyar koprodukcióban 1974-ben készült filmből – Evangélikus Országos Levéltár)

A már említett Lackner Aladár gyönki lel-készként az 1960-as évek végétől szorgal-masan gyűjtötte a tolnai svábság eltűnőben lévő használati tárgyait és népviseletét. Az 1980-as évek elejére ez a gyűjtemény kivívta a Néprajzi Múzeum munkatársainak elisme-rését is. 1983 óta a Gyönk nagyközség tanácsa által megvásárolt tájházban mutatják be a gyűjteményt.

Egy másik nagy projekt, a hazai evangéli-kusság történetét Budapesten bemutató állandó múzeum id. Fabiny Tibor professzor erőfeszí-téseinek és kapcsolatainak hála, 1979-ben nyithatta meg a kapuit. Mivel korábban orszá-gos múzeuma az evangélikus egyháznak nem volt, ezért a bemutatandó tárgyakat évekig tartó körutak során szerezték be az egyes gyülekezetektől. Ezeken a körutakon lelkes teológiai hallgatók voltak Fabiny professzor segítségére, a kiállítás rendezésében pedig Péter Márta, míg a belsőépítészeti terveket az Országos Műemléki Felügyelőség építésze, Havassy Pál készítette.

Id. Fabiny Tibor professzor munka közben. (Evangélikus Országos Múzeum)

A fóti ügy

Egy korszak szellemiségét nagyon gyakran az egyéni történetek segítségével lehet megismerni, a Kádár-kor esetében pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még van lehetőség személyesen megszólaltatni a szemtanúkat. Ezért nevezi ezt a forrástípust a történet-tudomány oral historynak, szóban továbbadott történelemnek. Gyakran éri ezeket az elbeszéléseket az a vád, hogy egyoldalúan ábrázolják a múltat, ezért fontos, hogy ha a másik oldalt már nem is tudjuk megszólaltatni, mint filmünk témája, a fóti ügy ese-tében, akkor is törekedjünk írott források és más dokumentumok bevonásával kiegyensúlyozottan be-mutatni, miért lett egy lelkészválasz-tásból, amelyből évente több is lezaj-lik, éppen Fóton nagy ügy és emble-matikus tiltakozás az állam által kézivezérelt egyházvezetés ellen.

Köszönjük a megtekintést!

Készítette: Csermelyi József Köszönjük Fabiny Tamás püspök, Kertész Botond (Evangélikus Országos Múzeum) és a filmben közreműködők segítségét.

Irod.:Galambos Ádám: Egyházak a párt ökle alatt. Beszélgetés Kertész Botond történésszel. Evangélikus Élet, 86. (2021) 19–20. sz. 18–19. Kertész Botond: "Egyház a szocializmusban": Az NDK evangélikus egyházai és az állambiztonság. In: Háló. Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945-1990. Bevezetés. Bp. 2010. 195-228. Korányi András: Hanem szeretni is. Káldy Zoltán püspöki szolgálata itthon és külföldön. Bp. 2012. Mirák Katalin (szerk.): Háló: Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945–1990. Egyházvezetők 1. Bp. 2014. Mirák Katalin: Még egyszer, hátulról. Interjú Lukáts Miklós volt politikai államtitkárral. Evangélikus Élet, 74. (2009) 41. sz. 10. Mirák Katalin (szerk.): Nem voltam egyedül. Beszélgetések az evangélikus közelmúltról I-II. Bp. 1995–1999. Zászkaliczky Péter: Ügynökkérdés a Deák téri gyülekezet múltjában. In: Keresztyén Igazság. Új folyam. 66. sz. (2005 nyár) 30–40., 67. sz. (2005 ősz) 38–44. https://eom.lutheran.hu/node/144 (Utolsó letöltés: 2021. augusztus 28.)

Támogatta az