A bölcsesség kezdete

"A bölcsesség kezdete"

Bevezetés az evangélikus iskoláztatás történetéhez Magyarországon

TARTALOM

Tessedik Sámuel és a magyarországi gaz-dászképzés

Luther és az oktatás

Az egyház kincsei

Reformok kora

Elemi iskolák

A Fasor

Iskolafenntartó alapítványok

Diákkörök

Középfokú oktatás extrákkal

Az újrakezdés

Impresszum

Luther és az oktatás

Ha az evangélikus egyház oktató- és nevelőmunkájának kezdeteire vagyunk kíváncsiak, nem elegendő Luther koráig, hanem magáig Luther Mártonig kell visszatekintenünk. Luther a prédikációiban és egyéb írásaiban foglalkozott kora társadalmi problémáival, azon belül az oktatásüggyel is. Igaz, ki kell jelenteni, hogy a wittenbergi reformátorok közül Philipp Melanchthon volt ízig-vérig pedagógus, aki 1518-ban meghirdette az egyetemi tanulmányok humanista szellemű reformját. Ebből nőttek ki Luther pedagógiai tervei is, amelyeket a német városi tanácsosokhoz írt 1524. évi levelében foglalt össze.

Philipp Schwarzerdt, felvett görögös nevén Melanchthon (1497–1560) "Európa tanítómestere", a wittenbergi egyetemi oktatás megreformálója. (Id. Lucas Cranach festménye)

Luther legfontosabb reform- gondolata a nyelvtanulást, ide-értve a Biblia nyelveinek (héber, görög), valamint a korszak nemzetközi tudományos nyelvé-nek, a latinnak az elsajátítását szorgalmazta. Emellett megjelenik az anyanyelv helyes és kifejező használatának igénye is. A nyelvek ismerete az igehirdetés tisztasága miatt fontos:

Héber és görög nyelvű nyomtatott Biblia (Evangélikus Országos Levéltár)

"ha a hitet bizonytalan érvekkel és helytelen mondásokkal védjük, nem szégyen és csúfság ez a kereszténységre nézve azon ellenfelek előtt, akik a nyelvben járatosak?"

Luther Márton (Masznyik Endre fordítása)

Luther programja főleg a közép- és felsőfokú oktatással foglalkozott, de a városi tanácsokhoz intézett röpirata kitért a fiú- és leányiskolákra, azaz az elemi oktatásra is.

"Az a véleményem, hogy a fiúk naponta egy vagy két órát töltsenek az ilyen iskolákban, és többi idejük alatt otthon tanuljanak valami mesterséget, és készüljenek választott pályájukra, hogy mindkét irányban képezzék magukat. […] Szintúgy a leánykáknak is van annyi idejük, hogy naponként egy órát az iskolában tölthessenek, és amellett munkájukat otthon is rendesen végezhetik."

Luther Márton (Masznyik Endre fordítása)

Mint látható, a lányok oktatását is fontosnak tartotta, erre a célra helyben egy Else von Kanitz nevű kiugrott apácát szeretett volna alkalmazni. Mindazonáltal kijelenthető, hogy a kisiskolákkal kapcsolatos elképzeléseit nem részletezte olyan mértékben, mint a felsőbb szintű oktatással kapcsolatos terveket. Szintúgy nem írta le a diákothonokkal kapcsolatos gondolatait, habár ő maga is lakott ilyenekben. Külön foglalkozott a könyvtárakkal, mivel a jó könyvállományt az oktatáshoz feltétlenül szükséges segítségnek tartotta. Hangsúlyozta, hogy tudatosan ki kell válogatni a tananyaghoz megfelelő könyveket. Legvégül szóljunk pár szót arról, miért a városi tanácsosoknak írt Luther a neveléssel kapcsolatban, holott azt elsősorban a szülők és a szűkebb keresztény közösség feladatának tartotta. Úgy tűnik, a reformátort saját tapasztalatai késztették arra, hogy a világi hatóságoknak is részt kell vállalniuk az iskolák fenntartásában, a tananyag szabályozásával és az iskolakötelezettség előírásával, különben hiába minden jó szándék és előre mutató javaslat, a fiatalság nevelésére nem fog kellő figyelem és megfelelő anyagi támogatás jutni.

Az egyház kincsei

A magyarországi oktatásügy sokkal szorosabban kapcsolódik az egyháztörténethez, mint első pillantásra gondolnánk. Az általunk ismert első hazai oktatási intézmény nagyjából egyidős az államalapítással: ez a pannonhalmi bencés monostor iskolája volt. A középkor évszázadaiban ezt további kolostori, plébániai, székesegyházi és káptalani iskolák követték. A világiak részéről a városok tartottak fenn iskolákat, de ezeket is az egyházzal közösen, mégpedig úgy, hogy részt vállaltak a városi plébánia iskolájának fenntartásában, a tanító javadalmazásában. A lutheri reformáció kezdetekor az iskoláztatás teljesen máshogy nézett ki, mint napjainkban. A legfontosabb különbség az volt, hogy nem volt kötelező és nem volt ingyenes. A ma ismert előmenetel (általános iskola -> szakiskola, szakközépiskola, gimnázium -> érettségi után felsőfokú szakképzés vagy egyetem) sem volt a maihoz hasonló módon szabályozva. Egyetemi oktatás volt ugyan, de mivel Magyarországon az 1635 előtt alapított egyetemek csak rövid ideig tudtak működni, ezért csak külföldön, nagy anyagi áldozatok árán lehetett vállalni, a tömegek számára elérhetetlen maradt. Igaz, igény sem volt rá akkora, mint manapság, hiszen csak az ún. "hét szabad művészetet", valamint a világi és az egyházi jogot, az orvoslást és a teológiát tanították egyetemi szinten.

Nyíregyházi népiskolások (1909/1910) (Túróczy Zoltán Evangélikus Óvoda és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Nyíregyháza)

Az alsóbbfokú iskolák minősége elsősorban a fenntartó áldozatkészségétől és a tanárok műveltségétől függött. Ennek következtében leginkább a városok, a káptalanok és a kolostorok által fenntartott iskoláknak volt arra esélye, hogy "humanista iskolává" fejlődjön, egyszerű falusi iskoláknak nem. A reformáció és a török hódítás nyomán Magyarországon meggyengültek az egyházi fenntartású iskolák, szerencsére azonban a 16. század városi polgársága elég fontosnak tartotta az oktatási intézményeket ahhoz, hogy fenntartásukat átvállalja, gondoskodjon megfelelő tanítóról. A városi lakosság utánpótlásában ugyanis fontos szempont volt, hogy ki tudják-e nevelni és tanítani a jövő városvezetőit. Luther ezzel kapcsolatban a következőt írta: „A világi kormányzásnak elvégre is fenn kell maradnia. Vagy összetett kézzel nézzük, hogy csupa tökfilkó és fajankó kormányozzon, holott javíthatunk az állapotokon?” (Masznyik Endre ford.) Bártfa városa például 1517-ben a bajor származású Valentin Ecket, a krakkói egyetem korábbi poétikatanárát nyerte meg iskolarektornak. Eck az 1550-es évek elejéig maradt Bártfán, tevékenysége pedig messze meghaladta a tanítást. Egyrészt könyveket írt (verstan, a házasságról szóló dialógus), másrészt Horatius műveit rendezte sajtó alá, harmadrészt szerepet vállalt a városi tanácsban, illetve sokszor bízták rá, hogy a város képviseletében utazzon el az országgyűlésekre vagy az uralkodóhoz. A bártfai iskola élén utóda Leonhard Stöckel lett. A bártfai származású Stöckel műveltségéhez, tudós-tanár alkatához sem férhetett kétség. Ő is végzett egyetemi tanulmányokat Boroszlóban (Wrocław, ma Lengyelország) és Wittenbergben. 1539-ben vette át a frissen felújított és kibővített városi iskolát. A szigorú napirend alapján történt oktatás elsősorban a keresztény tanítások, a klasszikus latin és ógörög műveltség átadását, illetve a német (anya)nyelv gyakoroltatását jelentette. Az iskola hamar népszerű lett, más városokból és vidéken élő nemesi családoktól, sőt külföldről is érkeztek Bártfára gyermekek. Utóbbiak esetében, ha magyar nyelvűek voltak, Stöckel gondot fordított arra is, hogy magyarul gyakoroljanak. A tanító időnként színdarabokat is előadatott tanítványaival. Munkáját szó szerint utolsó leheletéig végezte, 1560-ban halt meg.

Habár a fentiekből úgy tűnhet, hogy az iskolákat átvállaló korabeli városvezetők és a tudós, sokoldalú, egyetemet végzett tanárok között harmonikus kapcsolatnak kellett lennie, mégis pont Luthertől tudjuk, hogy a tanítókat általában nem becsülték meg kellőképpen:

„Azt akarom, hogy senki se léphessen prédikátori hiva-tásba, ha előtte nem volt tanítómester. […] Ha aztán valaki mintegy tíz évig iskolai munkát végzett, akkor már jó lelkiismerettel felhagyhat vele, mert ez a munka igen sok, és kevéssé becsülik."

Luther Márton (Márton László fordítása)

Magyarországon az evangélikus tanítók ennek következtében évszázadokon keresztül furcsa "félszerzetek" voltak, akik bár sokszor ugyanabban a képzésben részesültek, mint a lelkészek, és képesek voltak arra, hogy lelkészeik akadályoztatása esetén ellássák az ő feladatait, mégis erősen alárendelték őket a gyülekezeti lelkésznek. Ahogy telt-múlt az idő, a gyülekezetek érzékelni kezdték, hogy ezzel túlságosan kiszolgáltatják tanítóikat, ezért időről-időre intették papjaikat, hogy tartson fenn baráti, testvéries viszonyt a tanítóval.

Elemi iskolák

Természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy az evangélikus iskolákban mindenhol Stöckeléhez hasonló színvonalon folyt a tanítás. Faluhelyen néha az is elég volt, ha valaki írni-olvasni tudott. Ilyen "wannabe" tanító volt a várpalotai Fajth Pál, aki autodidakta módon volt kénytelen képezni magát a tanítóságra és a kántorságra, ugyanis apja inkább belőle is kalaposmestert akart faragni, miként ő maga is az volt. Hiányos szakmai felkészültsége ellenére a gyönkiek (Tolna megye) 1805-ben meghívták az iskolájuk élére. Felmerül a kérdés, hogy a gyülekezetek miért elégedtek meg ilyen tanítókkal? Ennek több oka volt, valahol a szegénység miatt nem tudtak volna egyetemet végzett embert fizetni, máshol nem tulajdonítottak különösebb fontosságot az iskolába járásnak, hiszen a tananyag elsősorban vallási ismeretekből állt, bibliaolvasásból, imák és énekek megtanításából. Voltak olyan iskolák, ahol a számtan tanításáért külön tandíjat kellett fizetni. A tanév sokkal rövidebb volt mint manapság, csak novemberben tudták megkezdeni és nagyjából húsvétig tartott. Ennek oka az volt, hogy tavasz közepétől ősz végéig a gyermekek munkájára szükség volt a földeken és a szülők nagy többsége nem is akart lemondani a segítő kezekről. Az 1847. évi surdi egyházlátogatási jegyzőkönyvben olvashatjuk: "A tanidő alatt a tanítványok szorgalmatosan az iskolába felküldetnek, de a kikelet derültével odahaza szüleik által a nagyobbakat munkatételre használván gyakran kimaradoznak." Változást az jelentett, hogy a felvilágosodás évszázadában az állam egyre inkább érdekeltté vált abban, hogy felszámolja az analfabétizmust és minimális iskolai képzés mindenki számára biztosított, sőt előírt legyen. A 19. században már sorra születtek az oktatási törvények, az állam pedig a felekezeti iskolák tanítói számára is hajlandó volt fizetéskiegészítést adni, amennyiben az állami előírásoknak és tanterveknek megfelelően végzik munkájukat. Ennek pedig része volt a szeptember elejétől június közepéig tartó tanév.

Fajth Pál fizetése az 1815. évi gyönki egyházlátogatási jegyzőkönyv lapjain. Azt is megtudhatjuk, hogy alkalmazásához Hrabovszky György várpalotai lelkész adott ajánlást. (Evangélikus Országos Levéltár)

A tanításért még a 20. században is fizetni kellett, de ezt, akárcsak az egyházfenntartási járulékot, igyekeztek a szülők vagyoni helyzetéhez igazítani. Emellett voltak jószándékú hívek, akik olyan alapítványokat hoztak létre, amelyek évi jövedelmeit szegény tanulók iskoláztatására fordították. A legszegényebbek számára már a 16. században lehetőség volt arra, hogy teljesen ingyen tanuljanak, cserébe jól kellett tudniuk énekelni. E mendikáns diákoknak ugyanis az volt a feladatuk, hogy rendszeresen fel kellett keresniük a gyülekezet módosabb tagjait és énekelve adományokat kellett gyűjteniük az egyház számára. Az adományok egy részét zsebpénz formájában megkapták, másik része viszont ellátásukért cserébe az alumneumot (kb. diákszálló) illette. A mendikálás egyes helyeken (pl.: Selmecbánya) egészen a 19. század elejéig gyakorlatban volt. Sokáig a diákoknak, illetve szüleiknek kellett gondoskodniuk az iskola fűtéséről, mégpedig úgy, hogy fát vittek be. Igaz, hogy ezt a szokást 1899-ben már elavultnak és helytelennek tartotta Gyurátz Ferenc püspök, de csak fokozatosan tudták a gyülekezetek átvenni ezt a feladatot. A Somogy és Zala megye határán lévő Nemespátró esetében az 1924. évi egyházlátogatás szerint akkor már a gyülekezet gondoskodott tűzifáról, a szomszédos Surdon viszont csak 1941-ben vették át ezt a feladatot. Miután az állami oktatási törvények utat törtek az egyházi oktatásba, a népiskolák órarendjében megjelentek a gyakorlati órák is. A 20. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek rákérdeztek arra is, tanítják-e a gyermekeket kézimunkára, mezőgazdasági ismeretekre, vannak-e kézügyesítő órák (ún. slöjd, a mai technikaórák elődje). A év végi vizsgákra a tanév végén, nagy nyilvánosság előtt ünnepélyesen a templomban került sor, még a 20. század első évtizedeiben is. A gyermekek oktatása mellett az idősebb egyháztagok tanítására is gondot fordíthatott a lelkész és a gyülekezet, mégpedig vasárnapi vagy ún. ismétlő iskolai oktatással, bibliaórák és vallásos előadások tartásával.

Tóth Ernő nemeskéri kántortanító díjlevele 1926-ból (Evangélikus Országos Levéltár)

Iskolafenntartó alapítványok

1524-ben Luther a következőket írta Németország összes városai előljáróihoz címzett levelébe: „Krisztusnak és a világnak ügye fordul meg azon, hogyha mi az ifjúságon segítünk, és sorsán lendítünk, s ezzel voltaképpen magunkon is és mindenkin segítünk.” (Masznyik Endre ford.) Luther kritika alá vette a késő középkori vallásosság megnyilvánulásait, alter-natívaként felkínálva a jövő nemzedék képzésébe való befektetést. Úgy tartotta, felesleges búcsúkra, szentmisék bemutatását előíró alapítványokra, zarán-doklatokra, szerzeteskolostorok és szerzetesek fenntartására pénzt költeni, ugyanis azt a célt, amit az adományozó el szeretne érni (érdemszerzés, túlvilági üdvösség) papok és szerzetesek közbenjárása nem fogja neki megadni. Ennek az ajánlásnak is köszönhető, hogy míg a következő évszázadokban a katolikusok továbbra is túlnyomórészt rendszeres szentmisebemutatást előíró alapítványokat hoztak létre, az evangélikusok (pl.: Lackner Kristóf soproni polgármester) által létrehozott alapítványok a közösség, a gyülekezet evilági boldogulását szolgálták: például szegény- és árvaházak létesítésére és fenntartására, szegény, de tehetséges gyermekek oktatására illetve iskolai taneszközök beszerzésére is adtak pénzt, vagy más rendszeres jövedelemforrást (pl.: földbirtokot). Maga Lackner pedig – a korszak sajátos problémájára válaszul – arra is áldozott, hogy a török fogságba került soproniakat kiválthas-sák, illetve özvegyeikről és árváikról gondoskodjanak. Fontos megjegyezni, hogy az iskolai vagy ispotályokat támogató alapítványok nem csupán protestáns sajátosságok, katolikus részről is születtek ilyen felajánlások, illetve egyházias alapítványok, amelyek a templomok fenntartását célozták, jelen voltak a protestánsoknál is. A legfontosabb különbséget a katolikus misealapítványok nagy száma, protestáns oldalról pedig teljes hiánya jelentette.

A szarvasi evangélikus tanintézet jövedelmeinek 1846. évi felsorolása, közte "egy soha ki nem apadó" alapítvánnyal, amelyet a Békési Egyházmegye lelkészei és tanítói finanszíroztak. (Evangélikus Országos Levéltár)

Középfokú oktatás extrákkal

Az 1777-ben bevezetett első magyarországi állami tantervig (Ratio educationis) nehéz pontosan definiálni, hol kezdődött a középfokú opktatás és hol ért pontosan véget. A 16. századi városi iskolák, mint amilyenben Stöckel tanított, nem csupán arra voltak hivatottak, hogy a diákokat megtanítsák olvasni, esetleg jól-rosszul írni, imádkozni és énekelni, hanem a hivatali élethez szükséges műveltséget próbálták meg nekik átadni. Ez mindenekelőtt latin-tudást jelentett, mivel a 19. századig elsősorban ez volt hazánkban a hivatali ügyintézés nyelve. Szintúgy latinos műveltség kellett ahhoz, hogy valaki egyházi pályára lépjen, tehát a humanista "gimnáziumok" a külföldi egyetemi tanulmányokat is meg kellett, hogy alapozzák. A 16. század végére kialakult nagyjából egységes rendszerben katolikusoknál és protestánsoknál is két részre tagolódtak ezek az ún. kollégiumtípusú iskolák, a gimnáziumi tagozatra és a magasabb, filozófiai és teológiai műveltséget adó akadémiai tagozatra, utóbbi azonban nem volt minden kollégiumnak. A 17. század végén Sopronban, Pozsonyban, Modoron, Győrben, Körmöcbányán, Besztercebányán, Selmecbányán, Késmárkon, Lőcsén és Bártfán működtek evangélikus gimnáziumok. 1665-ben azt is elhatározták, hogy Eperjesen egy olyan oktatási komplexumot hoznak létre, amely az elemi ismeretektől kezdve az akadémiai szintig elkíséri a diákokat.

A lőcsei líceum régi épülete. Eredetileg a Hain család birtokában volt, a türelmi rendelet után alakították iskolává, jelenleg múzeum. (Fotó: Czenthe Miklós)

A 18. századi ellenreformáció során a bécsi udvar meglehetősen érdekes, kettős játékot játszott a protestáns oktatásüggyel. Voltak olyan iskolák, amelyeket teljes felszámolásra ítélt, ezt célozta például III. Károly 1714. április 28-án kibocsátott pátense a nem artikuláris helyeken működő iskolákról. A nagyobb iskolák sem érezhették magukat biztonságban: a győri gimnáziumot is bezárták 1749-ben. Teljesen azonban nem tűnt el az evangélikus középfokú oktatás, még mindig maradt 22 grammatikai fokozatú (a gimnáziumi tagozat alsóbb évfolyamai), 8 magasabb szintű és 5 akadémiai szintet is elérő líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse és Eperjes). Ezekbe messzi földről is vándoroltak diákok, részben az iskola hírneve, részben pedig közelebbi továbbtanulási lehetőség hiánya miatt. A pozsonyi líceum esetében például Bél Mátyás volt az a jelentős tanáregyéniség, aki képes volt Magyarország egyik legkorszerűbb középiskolájává tenni a korábban hanyatló intézményt. Bár voltak akadémiai képzést is nyújtó líceumok, az evangélikus gimnáziumokat a 18. század középső harmadáig a kormányzat mesterségesen alacsony színvonalon próbálta tartani, annak érdekében, hogy a magasabb ismeretekre vágyó evangélikus fiatalok kénytelenek legyenek katolikus gimnáziumokba járni, ahol könnyebben katolikussá lehetett őket téríteni. (Ennek fordítottját, hogy katolikus diákot felvegyenek protestáns iskolába, a törvények tiltották.) Emiatt nem adtak engedélyt a hatóságok arra, hogy Selmecbányán vagy Kassán teljes gimnázium működhessen. Azt is korlátozták, hogy a nem katolikus iskolák miből tarthatják fenn magukat. Tiltották például, hogy a városok protestáns iskolák részére támogatást folyósítsanak, a fenntartást tehát magánadományok révén lehetett törvényesen előteremteni.

A késmárki líceum régi épülete. 1893 előtt itt folyt az oktatás, később a líceum könyvtárát helyezték el benne, ma lelkészi hivatalként is szolgál. (Fotó: Czenthe Miklós)

Az evangélikusoknak, ha felsőfokú képzésben akartak részesülni és nem elégedtek meg a hazai líceumok által biztosított akadémiai szinttel, továbbra is lehetőségük volt beiratkozni külföldi, elsősorban németországi egyetemekre. Ezzel igen sokan éltek is. A 18. században Wittenberg mellé felzárkózott népszerűségben a pietista teológia fellegvára, Halle, valamint a gyakorlati-természettudományos képzést adó Göttingen egye-teme is. Az sem számított ritkaságnak, ha valaki több egyetemre is beiratkozott külföldi tanulmányútja idején. Ezeket az utazásokat a gyülekezetek és a

főúri pártfogók is támogatták, remélvén, hogy a jövőben náluk lelkészi szolgálatot vállaló diák annál képzettebb lesz. A patrónusok közül ki kell emelni Teleki József gróf özvegyét, Róth Johannát, akinek 1812-ben létrehozott ösztöndíjalapjából a következő száz évben mintegy hétezer evangélikus diák közép- és felsőfokú tanulmányait támo-gatták.

A Tiszai Egyházkerület által fenntartott eperjesi jogakadémia 1919-ben volt kénytelen Miskolcra költözni, ahol a város első felsőoktatási intézménye lett. (Evangélikus Országos Levéltár)

Székács József, a későbbi bányakerületi püspök 1835-ben külföldi tanulmányútra indult, amelynek során számos német egyetemet látogatott végig. Jelen filozófiai doktori oklevelet a rostocki egyetemen állították ki a számára. (Evangélikus Országos Levéltár)

Tessedik Sámuel és a magyarországi gazdászképzés

Tessedik Sámuel (1742–1820) 1767-től haláláig működött Szarvason, előbb segédlelkészként, majd a gyülekezet rendes lelkészeként. Odakerülésekor nagy hiányosságokat, "a vallás álcája alatt borzasztó zavart, hamis néphitet, babonaságot [...], ferde vallásos nézeteket" tapasztalt az egyházi életben, ezért hozzálátott a problémák orvoslásához. Gondos igehirdetései és templomépítő tevékenysége mellett tanfelügyelőként figyelme az iskolára is kiterjedt, amelyet gyülekezete tartott fenn. Úgy vette észre, hogy az iskolában maradi oktatási módszereket alkalmaznak, ezért saját iskola szervezésébe fogott. Olyan intézményt szeretett volna létrehozni, ahol a tanulók alapos gyakorlati mezőgazdasági képzést kapnak. Ehhez a helyi földesúrtól hat hold földet is kapott, ahol felépíttette a ma Tessedik tanyának nevezett épületet. Az elméleti alapok (tantervek, tankönyvírás) kidolgozása mellett Tessedik és a felesége tanított is az intézményben, arról nem is beszélve, hogy ellátták azt a szükséges könyvekkel és gyakorlati felszereléssel. Nem csupán jó keresztényeket, de ügyes gazdákat is akartak nevelni a gyermekekből.

Tessedik Sámuel köztéri szobra Szarvason, Keviczky Hugó (1879–1944) alkotása (Evangélikus Országos Levéltár)

A kezdeményezésnek nagy lökést adott, hogy Tessedik pont II. József uralkodása alatt, 1782-ben terjesztette fel oktatási terveit a hatóságoknak, akik fogékonynak bizonyultak a paraszti származású gyermekek természettudományos és gazdasági képzését erődítő terv támogatására. Az iskola a kezdeti években olyan népszerűségnek örvendett, hogy már 1792-ben új, nagyobb épületbe kellett költöznie. Azonban gondok is akadtak bőven, egyrészt anyagi természetűek, másrészt Tessedik és lelkésztársa, Boczkó Dániel eltérő tervei. Boczkó a mezőgazdasági képzés helyett hagyományos gimnáziumot akart Szarvason, az I. Ferenc uralkodása alatti konzervatív politikai fordulat pedig az ő malmára hajtotta a vizet. Terve végül meg is valósult, amikor 1834-ben a mezőberényi gimnáziumot a városba költöztették. Tessedik iskolája közben, több kényszerszünet után 1806-ban végleg bezárta a kapuit. A szarvasi lelkész érdemeit viszont elismerték, segédkezhetett a Festetics György gróf által 1797-ben alapított keszthelyi mezőgazdasági tanintézet (a Georgikon) indulásában.

Reformok kora

Az 1848. évi forradalmat és szabadságharcot megelőző reform-kor nem csupán politikai változtatásokat sürgetett, hanem az ok-tatás területén is javítani, korszerűsíteni szerették volna a korábbi viszonyokat. Adva volt ugyanis egy állami tanügyi rendelet, az 1806. évi ún. II. Ratio Educationis, de azt a protestánsok nem fogadták el, mert úgy érezték, hogy az 1791. évi XXVI. törvénycikkben biztosított jogaikat sérti az ilyen mértékű állami beleszólás. Többek között attól tartottak, hogy a nem fele-kezetükhöz tartozó tankerületi igazgatók gátolni fogják iskoláik működését. Azt azonban belátták, hogy a tanterv korszerűsítésre szorul, ezért egyetemes (országos) szinten újabb és újabb, általános használatra szánt tanterveket dolgoztak ki. Az első Schedius Lajos egyetemi professzor nevéhez fűződött. Ez a tanterv már azzal a céllal készült, hogy egységesítse az egyes iskolatípusokban tanítandó tananyagot és felszámolja a hatalmas minőségi különbségeket, amelyek a különböző helyeken és eltérő körülmények között működő iskolák között fennálltak.

Schedius Lajos (1768–1847)

A zayugróci tanácskozás alapján 1846-ban kiadott egységes tanterv az evangélikus iskolák részére (Evangélikus Országos Levéltár)

Schedius tantervével azonban volt egy baj: sok gyülekezetnek nem voltak meg az anyagi feltételek ahhoz, hogy az előírt mértékű fejlesztéseket véghezvigye, arról pedig szó sem lehetett, hogy tömegével zárjanak be a tantervhez igazodni nem tudó iskolák. A javító szándék azonban továbbra is megvolt, és időről-időre újabb koncepciókat dolgoztak ki, amelyek igyekeztek javítani az előző tervek hibáit. A korszak végén aztán elkészült az ún. zayugróci tanterv (1841, kiegészítve 1845-ben), de ez sem került bevezetésre minden intézményben az egyes iskolafenntartók közötti nézetkülönbségek miatt. Talán ez a pártoskodás is oka volt annak, hogy amikor 1848-ban a forradalom eredményei rövid időre felvillantották a békés polgári átalakulás reményét és egységbe kovácsolódott a magyar nemzet, huszonnyolc, részben országos hírű evangélikus pedagógus nyilatkozatban követelte, hogy az egyházi vezetők tegyék félre az autonómiához való görcsös ragaszkodást és adják át iskoláikat az államnak, hiszen most a kormány végre törvényt hozott a protestáns felekezetek teljes egyenrangúságáról (1848. évi XX. tc.), tehát nem kell már többé attól tartani, hogy a protestánsokat hátrányok érik, ha állami iskolába kell járniuk.

Tavasy (Teichengräber) Lajos, a pesti gimnázium igazgatója (1845–1849), a forradalom lelkes híve, lapszerkesztő, honvéd, a 28 aláíró egyike.

"Ti, barátaim, tanuljatok, neveljetek, s ily módon le-gyetek bajnokai a szabadságnak. Mert, hol míveltség és jóakarat van, ott nem maradhatni a régi rosszban."

Vajda Péter (1808–1846) író, költő, pesti helyettes, majd szarvasi rendes gimnáziumi tanár, az MTA tagja (1837)

"Ahol felekezeti iskolák dolgoznak, ott nem az állami iskolákkal szemben, nem is fölöslegesen azok mellett dolgoznak, hanem az állam föl nem állított iskolái helyett végzik föladatukat."

Ordass Lajos (1901–1978), a Bányai Egyházkerület püspöke

Grafika: Rezessy Szabolcs

A Fasor

A 19. században Pest viszonylag fiatal, de központi helyen lévő gyülekezete az oktatás terén is gyorsan felzárkózott a nagymúltú felvidéki és nyugat-magyarországi evangélikus gimnáziumok mellé. A legelső iskolaépületet 1815-ben fe-jezték be. Az alapításkor még csak elemi osztályok működ-tek, de pár év múlva már gimnáziumi osztályokat (gramma-tikai évfolyam, syntaxis évfolyam, végül ún. humanitás-i év-folyam) is szerveztek. 1823-ban teljessé vált a gimnázium, a budai katolikus egyetemi gimnázium és a piaristák pesti gimnáziuma után harmadikként a fővárosban. A 19. század első felében jó kapcsolat alakult ki a zsidó hitközséggel, hosszú évekig az iskolába tanulóinak fele izraelita vallású volt. A régi, nehézkes évfolyamrendszert 1838-ban meg-szüntették, helyette egyéves osztályrendszert vezettek be. 1843-tól a zayugróci tantervet követték, 1847-ben pedig a

A fasori gimnázium és mellette a templom.

vallástan kivételével a magyar lett a tanítási nyelv. Az iskola nem tudott megfelelni a szabadságharc leverése után bevezetett osztrák tantervnek, ezért algimnáziummá fokozták le. A gyülekezet elöljárói (Székács József magyar lelkész, Lang Mihály német lelkész és Hunfalvy Pál iskolai felügyelő) azonban hamarosan újra fejlő-dési pályára állították az intézményt. 1860-ban az osztálytanítást (amikor egy tanár tanította osztályának az összes tantárgyat) felváltotta a szaktanítás, 1863-ban pedig a helytartótanács ismét államilag érvényesnek nyilvánította az itt kiadott bizonyítványokat.

A gimnáziumnak helyhiány miatt többször kellett költöznie: 1861-ben a gyülekezet megvásárolta a kincstártól a katonai sütőház és élelmiszerraktár telkét, ahol az egyháztagok közadakozásából és Pest város segítségével, kölcsön felvétele mellett 1864-re felépítették az új, háromemeletes iskolaépületet. Néhány évtizeddel később már ez az épület is szűknek bizonyult, ezért Góbi Imre igazgató (1884–1909) új iskolaépület felépítését javasolta. 1903-ban kezdődtek meg a munkálatok a mai Városligeti fasorban, ahol a gyülekezet nemcsak a gimnázium, hanem egy templom számára is vásárolt telket. Az iskola 1904-ben, a templom egy évvel később készült el. A fenntartó Deák téri gyülekezet az általuk kiküldött képviselők útján volt hatással az ügyekre, az iskola felügyeletével pedig egy bizottságot bíztak meg. A fasori gimnázium támogatására sok alapítvány és adomány érkezett, amelyek lehetővé tették a magas színvonalú tehetséggondozó munkát. A gimnázium a dualizmus évtizedeiben és a Horthy-korban is virágzott. Az iskola hírneves diákjai között említhetjük a közgazdász Harsányi Já-

A Sütő utcában lévő gimnáziumépület egy 1896-ban festett akvarellen.

nost, a matematikus Neumann Jánost és a fizikus Wigner Jenőt (Harsányi és Wigner később Nobel-díjat kaptak). A gyermekek tanítását és nevelését egészen 1952-ig elsőrangú tanári kar látta el, köztük több olyan, országszerte ismert pedagógussal, mint Rátz László matematikatanár, aki 1909–1914 között igazgató is volt, vagy Peskó Zoltán orgonaművész. A Fasorba csak fiúk járhattak, de a gyülekezet nem hanyagolta el a nőnevelést sem: 1887-től polgári leányiskolát működtettek, 1920-ban megalakították a Veres Pálné Leánynevelő Intézetet, amelyet 1933-ra leánygimnáziummá fejlesztettek. Két helyen zajlott a tanítás, egyrészt a Veres Pálné utcában, másrészt a fiúgimnázium által hátrahagyott Sütő utcai épületben. Itt is gyorsan megalakultak az önképzőkörök, diákegyesületek, a sportkör és a cserkészcsapat. A lányok oktatását is kiváló tanári kar tartotta kézben. Az 1948-ban, az iskolák államosításának árnyékában a Magyar Köztársasággal megkötött kényszeregyezmény a Fasor mellett csak a budapesti leánygimnáziumot hagyta egyházi kézben, de a bányai egyházkerület püspöke, Dezséry László 1952-ben anyagi nehézségekre hivatkozva mindkettőről lemondott.

Dokumentumfilm a Budapest-Fasori Gimnázium múltjáról és újraindulásáról

Diákkörök

A Budapesti Evangélikus Főgimnázium Dal- és Zeneegyesületének pecsétje

A pesti gimnázium keretein belül lehetőség volt arra, hogy a diákok önképzőköröket szervezzenek. Az első 1839-ben jött létre Magyar Oskola néven, célja a magyar nyelv tanulása, versek előadása és egymás bírálatának gyakorlása volt. Tudni kell, hogy a tanítási nyelv ekkoriban még vegyesen német, latin és magyar volt. Hét évnyi működés után hosszabb szünet következett, 1863-ban szervezték meg újra a magyar önképzőkört, amely az 1882/1883-as tanévben felvette Arany János nevét. Nem csupán szépirodalmi kör volt, az üléseken történelmi és természettudományi előadások is elhangoztak.

A másik régi és jelentős önképzőkör az 1873-ban megalakult Dalárda volt, amelyet 1882-ben zenekar egészített ki Dal- és Zeneegyesületté. A munka komolyságát mutatja, hogy tagdíjat szedtek, adományok és vásárlások révén jelentős könyv- és kottatárat halmoztak fel, sok saját hangszert szereztek be. Az egyesület keretében több neves művész bontogatta szárnyait. Évente két-három koncertet adtak, a befolyt pénzt pedig eszközvásárlás mellett a lelkes tagok megjutalmazására is felhasználták.

Négy protestáns fővárosi gimnázium közös zeneünnepélye (1935) – Evangélikus Országos Levéltár

A 20. század elején újabb diákkörök jöttek létre: sportkör, sakkör, képzőművészeti kör, ifjúsági segélyegylet vagy épp cserkészcsapat.Természetesen a diákegyesületekkel is megtörténhetett az, hogy jó nevű vezető tanárok és szorgalmas ifjúság nélkül rövid idő alatt a megszűnés szélére sodródhattak, vagy akár végleg be is fejezhették működésüket. A Jókai Kör csak egy évig működött. Más esetben viszont még a legnagyobb anyagi pusztulást is képesek voltak túlélni. A Dal- és Zeneegyesület felszerelésének, főleg hangszereinek, de könyv- és kotta-állományának is jelentős részét veszítette el a II. világháborúban, de áldozatkész adakozók rövidesen elkezdték pótolni a hiányokat és az egylet 1947-ben újra hangversenyt rendezhetett. Az evangélikus gimnáziumi oktatás megszűnése viszont megpecsételte az egyesület sorsát.

A fasori gimnázium Dal- és Zeneegyesületének 1947. május 3-án megrendezett hangversenyéhez készített szórólap. Érdemes összevetni az előző oldalon látható 1935. évi plakáttal, hogy érthetővé váljon, mennyivel szűkebb lehetőségei voltak 1945 után az egyházi énekkaroknak a nyilvános szereplésekre.

Az újrakezdés

A Kádár-kor utolsó éveiben, amikor már jelentős társadalmi erők és civil mozgalmak követelték a szocialista rendszer lebontását, természetesen erőre kapott az evangélikus iskolák visszaállításának igénye. Az evangélikus egyháznak ekkoriban egyetlen oktatási intézménye volt, a budapesti Teológiai Akadémia, ugyanakkor hivatkozhatott arra, hogy az 1948. évi állam és egyház közötti egyezmény alapján gimnáziumai is lehetnének (igaz a két meghagyott gimnáziumot 1952-ben Dezséry László felajánlotta az államnak, így megszűntek evangélikus iskolák lenni). Különösen a fasori gimnázium visszaszerzésének lehetősége mozdított meg sokakat. Ez az iskola, mint láthattuk, a század első felében komoly értéket képviselt, Nobel-díjas tudósok is koptatták a padjait, sokan kötődtek hozzá a hazai és nemzetközi tudományos és közélet szereplői közül, ezért az öregdiákok időről-időre megpróbálkoztak a kérdés felvetésével. Káldy Zoltán püspöknél azonban nem volt szerencséjük, ő aggályosan ügyelt az állammal való jó viszonyra és nem kívánta feszegetni a határokat egy olyan kényes kérdésben, mint az ifjúság nevelésének részbeni átengedése egyházi (tehát nem eléggé "haladó") kezekbe. Egyes visszaemlékezések alapján személyes szimpátiája sem kötötte annyira a fasori gimnáziumhoz, inkább saját egykori iskoláját, a soproni líceumot (ma Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium) szerette volna ismét egyházi kézben látni, de arra kevesebb lehetőség volt, mert azt az iskolát az 1948. évi államosítás után nem adta vissza egyházi kézbe az Egyezmény.

A Fasor helyzete azonban sokban eltért a soproni líceumtól. Maga az épület ugyanis egyházi tulajdonban maradt. Iskola nem működött benne, mert az Országos Pedagógiai Intézet használta, mégpedig bérleti díj fizetése nélkül, az évtizedek során alaposan lelakva azt. 1986-ban végül, amikor a beteg Káldy Zoltán helyett Nagy Gyula püspöknek kellett átvenni a folyó ügyeket, az iskolakérdés is az egyházi nyilvánosság elé került, többek között a Testvéri szó című irat és Zászkaliczky Péter bakonycsernyei lelkész beadványa következtében. Az Országos Közgyűlés, hogy időt nyerjen, de az újraindítás támogatói felé is gesztust gyakoroljon, egy bizottságot nevezett ki az újraindítás feltételeinek megvizsgálására. Nagy Gyula az ÁEH-hoz fordult, kérve, hogy az állam vagy vásárolja meg az épületet, vagy fizessen bérleti díjat, ha pedig egyiket sem akarja, akkor ürítsék azt ki. Az újraindítás ügyét ekkor – talán túlzott óvatosságból – még nem vetette fel, csak 1987-ben, a Köpeczi Béla művelődésügyi miniszternek írt levelében. Végül 1988-ban adták vissza az épületet, illetve engedélyezték a leendő gimnázium működését. Az újrainduláshoz azonban sok pénz és energia kellett, az egyházon belül gyűjtést rendeztek, az oktatói munka megszervezését pedig Gyapay Gábor leendő igazgatóra bízták. A tanítás végül 1989 szeptemberében indulhatott újra a Fasorban, elsőként a rendszerváltás során visszaadott egyházi iskolák közül.

Adakozásra szólító plakát a fasori gimnázium újraindításáért(Evangélikus Országos Levéltár)

Köszönjük a megtekintést!

Készítette: Csermelyi József Köszönjük Belyus Beáta, Czenthe Miklós, Durovics Alex, Rezessy Szabolcs, Szappan-Kohári Csaba és Ulakcsai Zoltán segítségét.

Irod.:Bajkó Mátyás [et al.]: A magyar nevelés története I. Bp. 1988. Guitman Barnabás: Hit, hatalom, humanizmus. Bártfa reformációja és művelődése Leonhard Stöckel korában. Bp. 2017. Hrabowszky György: A’ Dunántúli Evangy. Aug. Conf. Superintendentia’ prédikátorai… Veszprém 1803. Kertész Botond: "...együtt szolgálhatom Istent, népünket és szocialista társadalmunkat" In: Háló: Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945–1990. Egyházvezetők 2. Szerk.: Mirák Katalin. Bp. 2020. 17–201. Kovács Eleonóra–Kollega Tarsoly István: A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház. Bp. 2015. Lipták, Johann: Geschichte des evangelischen Lyzeums A. B. in Kesmark. Kežmarok – Kesmark, 1933. Luther válogatott művei 4. Felelősség a társadalomért. Szerk.: Csepregi Zoltán. Bp. 2019. Luther válogatott művei 8. Asztali beszélgetések. Ford.: Márton László. Szerk.: Csepregi Zoltán. Bp. 2015. Szelényi Ödön: A magyar ev. iskolák története a reformációtól napjainkig. Pozsony, 1917. Zomboryné Bazsó Rozália: A pesti evangélikus oktatás krónikája 1788 – 1823 – 1998. Bp. 2000. Zombory Réka: Zenei nevelés és oktatás a Fasori Evangélikus Gimnáziumban a kezdetektől 1952-ig. Szakdolgozat (PTE Művészeti Kar). Pécs, 2008.

Támogatta az