Az egyháztörténelem pillanatai

Az egyháztörténelem pillanatai

az ország fővárosában evangélikus gyülekezet alakulhatott. Utóbbi nem csupán a gyászévtized óta eltelt több mint száz év kibővült lehetőségeinek illusztrálása miatt fontos, hanem azért is, hogy bemutassa: a mai nagylétszámú pesti gyülekezet is kicsiként kezdte, de alapító tagjainak áldozatkészsége és munkabírása lehetővé tette, hogy fennmaradjanak és gyarapodjanak. Ahogy a mondás tartja: segíts magadon és Isten is megsegít.

A lutheri tanítások magyarországi története immár ötszáz éves. Mondhatnánk azt is, hogy az evangélikus egyházé, de mivel az csak jóval 1517 után dőlt el, hogy az evangélikusok önálló felekezetté válnak, önálló egyházszervezetet alakítanak ki, a katolikus egyház pedig más módon hajtja végre a fejlődéséhez szükséges reformokat, ezért ez nem volna pontos. Már csak azért sem, mert így akaratlanul is elvennénk a magyarországi evangélikus egyháztól, hogy saját múltjaként tekintsen vissza a magyar kereszténység első évszázadaira. Ez az ötszáz év sok olyan pillanatot, eseményt és az események mögött álló folyamatot rejt, amelyről érdemes beszámolni és a hozzájuk tartozó forrásokat bemutatni. Első próbálkozásra két témát választottunk ki, az egyik a 17. század végének viszontagságos időszakát, a "gyászévtizedet" mutatja be, a másik a 18-19. század fordulóját, amikor

impresszum

az evangélikusok pest-budára jönnek

a gályarabok

Bevezetés

Gályarab-emlékmű a mencshelyi evangélikus templom kertjében. Forrás: https://vadosfa.lutheran.hu

Az 1670–1681 közötti bő egy évtizednek a protestáns történelmi emlékezetben a mai napig szimbolikus jelentősége van: ezt tekintik az ellenreformáció kiteljesedésének, a rendi jogok uralkodó általi semmibevétele időszakának, a gyászévtizednek. Jellemzően ennek az időszaknak a kormányzati formájára használja először a történettudomány Magyarországgal kapcsolatban az abszolutizmus kifejezést, meglehetősen negatív kontextusban, míg az egy évszázaddal későbbi (1765–1790) "felvilágosult" abszolutizmusnak valamivel pozitívabb emlékezete maradt fenn.

a gályarabok

I. Lipót német-római császár és magyar király

Photo by Szilas (Magyar Nemzeti Múzeum) Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Leopold_I_-_engraving_in_the_Hungarian_National_Museum.jpg

Az uralkodó neve után lipóti abszolutizmusnak vagy lipóti abszolutista kísérletnek nevezett időszakot a Wesselényi-összeesküvés előzte meg. Habár e mozgalom vezetői (a lelepleződés előtt meghalt Wesselényi Ferenc nádor, a kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc Kristóf, valamint a halálbüntetést végül elkerülő I. Rákóczi Ferenc) katolikusok voltak, a bécsi udvar által kidolgozott jogeljátszási elmélet 1670-ben kimondta, hogy a protestáns rendek eljátszották a nekik korábban biztosított szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogaikat, vagyis törvénytelenül működnek. A protestánsokat hűtlenséggel, felségárulással vádolták, ezért ügyük tárgyalására speciális, a király által kiküldött bírákból álló törvényszékeket állítottak fel.

Elias Widemann metszete https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Szelepcs%C3%A9nyi_Gy%C3%B6rgy_Widemann.jpg

Szelepcsényi György esztergomi érsek

A kialakult helyzet egyaránt sújtotta a református és az evangélikus felekezetet. Már 1671-ben összehívták az első delegált bíróságot Pozsonyba, ahová protestáns nemeseket idéztek be és közülük 300-at vagyonelkobzással sújtottak. A második ilyen törvényszéket egy évvel később Nagyszombatban állították fel, Szelepcsényi György királyi helytartó, esztergomi érsek elnökletével és felszámolták a templomaikat és iskoláikat önként átadni nem akaró pozsonyi lutheránus gyülekezetet. Bár helytartóként Szelepcsényi érsek vezette a törvényszékek munkáját, a prédikátorok elítélésének ezt a formáját valójában nem ő, hanem Szegedy Ferenc egri püspök és a Szepesi Kamara tisztviselői tervelték ki, alapul véve Bársony György címzetes váradi püspök Veritas toti mundo declarata (Az egész világnak kijelentett igazság) című röpiratát, miszerint a protestánsok áttérítéséhez erőszak alkalmazása is megengedett.

A pozsonyi törvényszék – illusztráció Masznyik Tóbiás emlékiratából (Evangélikus Országos Levéltár AGE V[asszekrény] 42.)

+érdekesség

A harmadik törvényszék egy újabb évvel később Pozsonyban ült össze, a beidézett 31 felvidéki lelkészt többek között lázítással és törökösséggel vádolták meg. Védekezésre nem kaptak lehetőséget, egyesek a nyomás hatására lemondtak lelkészi hivatalukról, mások a száműzetést választották. Fontos megjegyezni, hogy a bíróság igyekezett a protestánsok mindenfajta ellenállását lázadásnak beállítani, hogy a fő vádpont ne felekezeti hovatartozásuk legyen. Erre alkalmat adott az is, hogy a pozsonyi iskolát királyi parancs nélkül elfoglaló két személyt 1672. március 18-án a helyi evangélikusok megverték.

Kollonich Lipót

A negyedik törvényszéket 1674. március 5-re hívta össze az érsek Pozsonyba. Ez a korábbiaknál is nagyszabásúbb eljárást ígért, ugyanis az összes elérhető közelségben lévő protestáns lelkészt és tanítót beidézték, még a hódoltságból is. Kb. a beidézettek fele, 350 fő jelent meg a többek között Szelepcsényiből, Széchényi György kalocsai érsekből és Kollonich Lipót bécsújhelyi püspökből álló ítélőszék előtt. Legmeghatározóbb szerepe hármuk közül a pozsonyi Magyar Kamarát is képviselő Kollonichnak volt. Fontos azt megjegyezni, hogy a bírák mind magyar alattvalók voltak, még a horvát származású Kollonich sem számított idegennek.

A lelkészeket és tanítókat azzal vádolták, hogy részt vettek az összeesküvésben és szövetkeztek a törökkel törvényes királyuk ellen. A vádlottak azonban jól tudták, hogy a religió, azaz a vallás miatt idézték be őket. Azzal azért megpróbálkoztak, hogy Szelepcsényi elődjét, a néhai Lippay György érseket felségárulással gyanúsítsák meg, arra hivatkozva, hogy a császárral ellenséges francia király követével állt levelezésben. Ez a próbálkozás nem járt sikerrel. A protestánsok elleni vádat egy evangélikus soproni ügyvéd, Vitnyédy István két levelére alapozták, miszerint a lelkészek titokban megegyeztek a Wesselényi-összeesküvésben ténylegesen részt vevő Vitnyédyvel a fegyveres felkelés beindításáról. Vitnyédy azonban ekkor már halott volt, a vádat nem lehetett bizonyítani.

Lipótvár, a fogság egyik helyszíne – illusztráció Masznyik Tóbiás visszaemlékezéseiből (Evangélikus Országos Levéltár)

A lelkészek nem adták meg könnyen magukat, annak ellenére, hogy a katolikus felekezetre való áttéréssel viszonylag könnyen szert tehettek volna enyhítő körülményekre. Voltak, akik éltek is ezzel a lehetőséggel. Mások önkéntes száműzetésbe vonultak a súlyosabb büntetések elől. 93-an azonban sem az áttérésre, sem a rájuk bízott hívek elhagyására nem voltak hajlandóak. A bíróságnak lehetősége lett volna halálbüntetést kimérni, de ehelyett rabsággal sújtották a makacskodó protestánsokat, hátha egy kis várfogság és az azzal rendszerint együtt járó testi fenyítések majd jobb belátásra térítik őket. Azok közül, akik továbbra is kitartottak, Kollonich javaslatára 41 foglyot eladtak gályarabnak. A Földközi-tengeri hajózásnak ekkoriban folyamatos utánpótlásra volt szüksége evezősökből, mivel szélcsend idején, vagy precíz manővereket igénylő mozgás esetén emberi erő kellett a hajók mozgatásához. A gályákon való szolgálat azonban a megterhelő munka mellett zsúfoltsággal, rossz élelmezéssel, betegségekkel és balesetekkel járt együtt. Emiatt volt szükség arra, hogy hadifoglyokat és elítélteket kötelezzenek a gályákon való szolgálatra. A térséget máltai lovagként jól ismerő Kollonich ezt nagyon jól tudta, ezért javasolta a hazai történelemben rendhagyó büntetési formát.

A fogoly lelkészeket Bécsújhelyig szekéren, majd gyalog, az Adrián át pedig hajóval indították útnak és akik túlélték az utat (összesen harmincan) május 7-én érkeztek meg Nápolyba. Fejenként öt aranyat kapott a kincstár a gályarabokért cserébe. A leromlott fizikai állapotú lelkészek közül ezt követően többen is meghaltak. Habár I. Lipót, aki ebben az időben Franciaország ellen a református Hollandiával is szövetségben állt, mindent megtett, hogy protestáns alattvalói ügyét belügynek, a lázadók jogos megbüntetésének tekintsék, a hollandok felkarolták a gályarabok ügyét. 24 lelkész számára Michiel de Ruyter holland tengernagy hozta el a szabadságot, amikor Nápolyba behajózva fejenként 100 talléros váltságdíj ellenében 1676. február 11-én kiváltotta őket. További két, ekkor Theatéban tartózkodó fogoly is kiszabadult. A tengernagy a protestáns lelkészek kiszabadítását élete legfényesebb diadalának vallotta.

Utazás az Adrián – illusztráció Masznyik Tóbiás visszaemlékezéseiből (Evangélikus Országos Levéltár)

Illusztráció Masznyik Tóbiás visszaemlékezéseiből (Evangélikus Országos Levéltár)

A pozsonyi törvényszék által elítéltek közül a nápolyi gályarabok csak az egyik csoport volt. A többiekre különféle sors várt, 18 lelkész az Adria-parti Buccariba (horvátul Bakar) került, a Zrínyiek egykori kereskedelmi központjába, amelyet ekkor az Udvari Kamara igazgatott. Tízen katolikus hitre tértek, hárman meghaltak, öten pedig 1676. május 2-án, az I. Lipót által adott amnesztiarendelet értelmében szabadulhattak. A kiszabadított lelkészek azonban hivatalosan nem térhettek vissza Magyarországra, ehelyett valamelyik protestáns országban telepedtek le. 1678-ban azonban voltak, akik visszatértek és egy kivételével folytatni tudták a lelkészi szolgálatot gyülekezetükben. A száműzöttek visszatérését végül az 1681. évi soproni országgyűlés engedélyezte.

Capracotta – illusztráció Masznyik Tóbiás visszaemlékezéseiből (Evangélikus Országos Levéltár)

A Nápolyba hurcolt prédikátorok egyike Masznyik (latinosan Masnitius) Tóbiás ilavai (Trencsén vármegye) evangélikus segédlelkész volt. Az elítélésekor 34 éves Masznyikot tizenegy hónappal később, 1675. március 18-án indították útnak Bécsújhelyen át Triesztbe. Ott társaival együtt behajózták és nyomorúságos körülmények között Itáliába, Pescarába szállították, ahonnan gyalogosan kellett folytatnia útját Nápolyba. Körülbelül féltávnál azonban, május elsején, Isernia város közelében Simonides János breznóbányai evangélikus iskolamester társaságában elbújt a szőlősben, majd menekülőre fogták a dolgot. Úttalan utakon, éhezve és fázva jutottak el Capracotta városának közelébe, ahol azonban ismét fogságba estek. A sötét cellában csak úgy jutottak ételhez, amikor az utcai járókelők megkönyörültek rajtuk. Őreik vissza akarták őket juttatni a gályarabok közé, már csak azért is, mert elég magas jutalmat tűztek ki a szökevényekre. Azonban a jutalmat váró katonák üres kézzel tértek vissza Capuából, arról viszont hallani sem akartak, hogy ingyen engedjék át a foglyokat. Végül inkább 20 aranyért eladták őket.

Vendégségben Nápolyban – illusztráció Masznyik Tóbiás visszaemlékezéseiből (Evangélikus Országos Levéltár)

Ezt a pénzt arra utazó evangélikusok fizették ki, akik innentől fogva jól tartották két vendégüket, megmutogatták nekik Capua, Nápoly és Messina nevezetességeit, amelyeket Masznyik szorgosan emlékezetébe is vésett, hogy később emlékiratai illusztrálására le is rajzolja azokat. Augusztusig tartott ez az időszak, ezt követően a két prédikátor utazóknak álcázva magát felkereste Rómát, majd Velencébe, onnan pedig a Padován és Veronán keresztül Svájcba utaztak. Mivel az elítélt magyarországi hittestvérek sorsa ekkoriban már elterjedt Európa protestánsai között, mindig akadt valaki, aki Masznyikék gondját viselje. Wittenbergbe is eljutottak. Masznyik ezután Zittauban telepedett le, ahová a feleségét is kihozta Magyarországról, de pár évvel később, amikor a soproni országgyűlés engedélyt adott rá, mindketten visszatelepültek Ilavába, ahol Masznyik folytathatta a gyülekezeti munkát.

AZ EVANGÉLIKUSOK PEST-BUDÁRA JÖNNEK

A reformáció megjelenése Magyarországon egybeesett az oszmán-török hódítás időszakával, valamint az ország előbb kettő, majd három részre szakadásával. Ennek következménye, hogy bár az 1520-as években más magyarországi városokhoz hasonlóan Budán is megjelentek Luther Márton tanításai, sőt 1533 karácsonyán Bebek Imre fehérvári prépost a fővárosiak kedélyeit borzolva nyilvánosan eljegyzett egy budai polgárlányt (amiért később János király fogságba is vetette), de a hódoltsági helyzetből fakadóan 1591 után egészen Buda visszafoglalásáig semmi "kézzelfogható" adatunk nem maradt a pesti és budai evangélikusságról. A 17. század vége pedig már a katolikus hit pozícióinak uralkodói támogatással történő megszilárdításáról szólt. Ennek következtében I. Lipót 1696-ban a jezsuitákat tette meg Pest és Buda egyetemes lelkészeivé, 1703-ban pedig az ugyancsak általa megerősített városi kiváltságlevél szerint csak katolikus személyek nyerhették el a városi polgárjogot. Evangélikus vallású személy törvényesen csak mint átutazó tartózkodhatott Pest-Budán. Többször próbálkoztak ugyan magánházaknál tartandó istentiszteletek tartásához engedélyt szerezni (pl.: 1705, 1721), de törekvéseiket nem koronázta siker. A türelmi rendelet megjelenése (1781) előtt a fővárosban csupán egy – viszonylag kiváltságolt – réteg: a katonaság körében volt lehetőség nyilvános evangélikus vallásgyakorlatra, de a katolikus városvezetés ügyelt arra, hogy azokon az összejöveteleken civilek ne vehessenek részt.

Meg kell jegyezni, hogy a katolikus egyház ki is használta a neki biztosított előnyöket. A 18. században egymás után telepedtek le Pesten a szerzetesrendek, a jezsuitákon kívül a pálosok, a ferencesek, az irgalmasrendiek, a piaristák és a szerviták is saját templommal büszkélkedhettek. A katolikus vallásgyakorlat tehát virágzott. Ezzel párhuzamosan rohamos fejlődésnek indult Pest és Buda is, egyre-másra épültek fel a nagyszabású középületek, és megkezdődött a korábban Nagyszombatban lévő egyetem (1777) és a Pozsonyban működő központi hivatalok (Magyar Udvari Kamara, Helytartótanács stb.) átköltöztetése. A növekvő jelentőségű városok (ne feledjük, Pestet, Budát és Óbudát hivatalosan csak 1873-ban egyesítették!) vonzották a betelepülőket, legyenek azok hivatalnokok, kereskedők, iparosok vagy munkások. A türelmi rendelet pedig lehetővé tette, hogy minden olyan helyen, ahol legalább 100 evangélikus család él, imaházat, paplakot és egyházi iskolát alapíthassanak és tartsanak fenn, továbbá azt, hogy a nem katolikusok is viselhetnek közhivatalt. Mivel azonban Pesten az említett városi kiváltságlevél értelmében csak katolikusok szerezhettek polgárjogot, 1781-ben nem volt meg a szükséges létszám ahhoz, hogy azonnal gyülekezetalapításba és templomépítkezésbe fogjanak. Az első feladat tehát adott volt, és 1781-ben végre sikerült néhány protestáns főúrnak háztulajdonhoz jutni, 1784-ben pedig az evangélikus Doloviczényi András bekerült a pesti városi tanácsba. Megemlítendő még Werthes Frigyes neve is, aki 1784-ben a pesti egyetem első evangélikus professzora lett.

A Pest-budai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház pecsétje

Liedemann János Sámuel (Evangélikus Országos Múzeum)

A pesti gyülekezet megszervezése elsősorban három személy nevéhez köthető: Pongrácz Boldizsár Péteriben élő földbirtokos, pest-békési esperességi felügyelő, a társadalmi elit felé összeköttetéseket biztosító és felekezetét bőkezűen támogató Beleznay Miklósné Podmaniczky Anna Mária, illetve a cipszer, tehát szepességi származású Liedemann János Sámuel pesti kereskedő, a város első evangélikus felekezetű polgára. Utóbbi 1786-ban tette le a polgári esküt, az első pesti evangélikus gyülekezet pedig 1787-ben alakult meg. Liedemann 33 éven keresztül viselte a gondnoki tisztséget (1787–1799, 1812–1833), vezette a gyülekezet jegyzőkönyveit (1818–1833) és ő volt az, aki kortársként először fogott hozzá a gyülekezet történetének megírásához. Vallásosság és közéleti szerep egymást ki nem záró voltára mutat rá, hogy ők hárman világiként bábáskodtak a születendő gyülekezet mellett, Liedemann pedig egyházi tisztségein túl számos világi testületnek is tagja volt.

Az 1787. évi gyűjtőív, legfelül Beleznayné felajánlása (Evangélikus Országos Levéltár)

Mivel a gyülekezeti szervezőmunka kezdetekor már megvolt a kellő igény az evangélikus igehirdetésre (pl.: a diákok és a katonák körében), az állandó evangélikus lakosság azonban még nem érte el a rendeletben előírt minimumot, az alapítók először az 1786-ban Budán ülésező egyetemes gyűléshez fordultak. Ott elhatározták, hogy a nehézségek ellenére is vállalják a gyülekezetalapítást, az anyagi fedezetet pedig a gazdagabb evangélikus urak adományaiból kívánták megteremteni. Az első felajánló Beleznayné volt, aki évi 300 forintos költségen gondoskodott ideiglenes istentiszteleti helyszínről. Rövid idő múlva már összegyűlt annyi pénz, hogy elkezdhettek lelkészt keresni. Nem elégedtek meg akárkivel, közismert lelkipásztort szerettek volna megnyerni, ezért – kihasználva hogy a gyülekezet nagy többsége német anyanyelvű – még az ország határain túl is tudakozódtak. Közben elkészült a helytartótanácsi beadvány is, amelyben lényegében városfejlődési érdekekkel támasztották alá a gyülekezetalapítás szükségességét. A nemesek anyagi támogatása elejét vette azoknak a kérdéseknek, hogy vajon az előírtnál csekélyebb létszámú pesti evangélikus polgárság fenn tudja-e tartani a gyülekezetet. 1787. július 19-én uralkodói engedéllyel szabad vallásgyakorlatot kaptak a pesti evangélikusok. Ezt követően megalakult a gyülekezetet vezető testület, megválasztották az első felügyelőt, az első gondnokot és a mindennapi ügyeket intéző hattagú bizottságot. Ezt követően Beleznayné költségén gondoskodtak istentiszteleti helyiségről és lelkészlakról a mai Váci és Kalap utca sarkán lévő "Pléhkalaphoz" címzett kocsma emeleti szobáiban. Lelkésznek végül Radvánszky János és Beleznayné tanácsára az akkori zólyomradványi lelkészt, a magyar, német és szlovák nyelvben egyaránt járatos Molnár Jánost hívták meg, aki 1787. október 24-én tarthatta meg első nyilvános istentiszteletét Pesten.

Ki az egyházfi?

A Pesti (Deák téri) Evangélikus Egyházközség első anyakönyvének legkorábbi keresztelési bejegyzése (az anyakönyv a Deák Téri Evangélikus Egyházközség tulajdonában van)

Molnár János bemutatkozó szolgálata jól sikerült, a gyülekezet az istentisztelet után rendes lelkészévé választotta. A korabeli szokásoknak megfelelően jövedelme több részletből tevődött össze: egyrészt készpénzben 500 forintos évi fizetést, másrészt természetben szolgálati lakást és tűzifát, harmadrészt pedig (a hívek adakozó kedvétől valamint a gyülekezet népesedési helyzetétől függő jövedelemként) úrvacsorai offertóriumot és stóladíjat kapott. Az ünnepélyes lelkésziktatásra 1787. november 11-én került sor, egyben ekkor választották meg a gyülekezet első kántorát és egyházfiát. Az ekkoriban kb. 400 fős pest-budai evangélikus lakosság korabeli nyelvi viszonyait jól illusztrálja, hogy a vasárnap délelőtti istentiszteleteket németül tartották, a délutániakat szlovákul, magyar nyelvű istentiszteletekre pedig alkalomszerűen, az igényeknek megfelelő számban került sor. A gyülekezet lélekszáma ekkoriban olyan alacsony volt, hogy az első teljes évben, azaz 1788-ban mindössze hét keresztelést és egy temetést jegyeztek fel az anyakönyvek, házasságkötésből pedig egyet sem.

Adománykérő levél magyar, latin és német nyelven (1792. szeptember 23) (Evangélikus Országos Levéltár)

II. József halála után öccse, II. Lipót (1790–1792) országgyűlést hívott össze, amely törvényi alapot adott az evangélikusok nyilvános és szabad vallásgyakorlásának. 1791-ben Pestre hívták össze a magyarországi evangélikusok első zsinatát. A város kezdett mind jobban a hazai evangélikusság központjává válni és gyülekezete is megerősödött. Felmerült tehát az igény, hogy bérelt imaterem helyett immár saját templomban legyenek az istentiszteletek, amelyhez parókia és iskola is tartozik. A telekszerzési kérelmet az uralkodó engedélyezte, azonban az elsőnek kiválasztott telket nem tudták megszerezni, a felajánlott cseretelket pedig túlságosan félreesőnek találták ahhoz, hogy ott épüljön fel "az ország temploma". Másodjára a III. Károly által építtetett Gránátos-kaszárnya fásudvarát kérelmezték, a Helytartótanács pedig zöld utat adott a kérésnek, és 1792. július 24-én utasította Pest város tanácsát, hogy az átadás-átvételi vegyes bizottságba küldje ki meghatalmazottját. Az október 12-én kelt végleges átadási okmány szerint Pest szabad királyi városa templom és paplak céljára az evangélikus egyházközségnek adományozta a fenti telket, amelyet a katonai kincstár neki átengedett, kiegészítve városi tulajdonban álló területtel. Az adomány feltétele az volt, hogy a kapott telket csak egyházi célra lehet használni és nem lehet elidegeníteni. A telek melletti tér akkoriban piactér volt, a Kohlmarkt, amelyet több névváltoztatás után 1874 óta Deák Ferenc térként ismerünk.

A pesti és budai gyülekezet segélykérő levele a Wattay családtól (1793) (Evangélikus Országos Levéltár)

A telek tehát megvolt, de az építkezéshez szükséges anyagiaknak híján volt a gyülekezet. A Kalap utcai imaterem azonban ekkoriban már olyan szűknek bizonyult, hogy 1794-re az újonnan kapott területen felépítettek egy ideiglenes imatermet és paplakot. Ebben az épületben indult meg az evangélikus gyermekek elemi szintű oktatása. A további építkezésekhez gyűjtésbe fogtak, de az aszályos évek miatt a magyarországi hívektől nem jött sok adomány, ezért a gyülekezet vezetői már 1791-ben a külföldi evangélikussághoz fordultak. Ez sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1792-ben viszont új gyűjtés indult a hazai hívek körében, amely jóval sikeresebbnek bizonyult. A gyülekezet vezetésén belül is ellentétek alakultak ki, egyesek a templom, mások az iskola mielőbbi felépítését szorgalmazták. A torzsalkodások miatt a templomépítés még 1799-ben sem indult meg. Ekkor bízták meg az ifjú, 26 éves Pollack Mihályt, hogy készítsen új terveket (a régi, Krausz János-féle terveket a mester halála után elvetették). Pollacknak nem volt könnyű dolga, csak a második tervét fogadta el a gyülekezet építésügyi bizottsága. Az anyagi fedezet előteremtésében Teleki József gróf özvegye, Róth Johanna szerzett nagy érdemeket 4000 forint készpénz és 364 ezer tégla felajánlásával.

A ma is látható templom felépítése 1799-ben kezdődött meg, de anyagi nehézségek miatt a munka lassan haladt, meg-megállt. 1809-ben Liedemann Sámuel ezer forintos felajánlása ismét lelket öntött a gyülekezet vezetésébe, azonban ekkor a nagypolitika szólt közbe: a napóleoni háborúkba belemerült Monarchia 1809-ben a félig kész templomot lefoglalta, hogy katonaruhákat gyártson és raktározzon benne. Csak 1811-ben hagyták el az alaposan lelakott épületet, amelyet ezután a gyülekezetnek kellett ismét rendbetennie. Végül 1811. június 2-án és 3-án, pünkösdvasárnap és -hétfőn került sor a templom felszentelési ünnepségére. Teljesen még ekkor sem fejezték be, akkor még létező tornyában nem volt harang és karzata sem volt. Ezeket a hiányokat a következő években-évtizedekben pótolták, 1875-ben viszont le kellett bontani a tornyot, mert súlya alatt repedezni kezdett a templom. Az első iskola felépítéséhez a templom felszentelése után fogtak hozzá és 1815-ben készültek el vele.

Támogatta az

Irod.: Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945. Bp. 1985. Csepregi Zoltán: A reformáció nyelve. Tanulmányok a magyarországi reformáció első negyedszázadának vizsgálata alapján. Bp. 2013. Id. Fabiny Tibor: Az első kövek. A gyülekezetet, templomot és iskolát építő pesti evangélikusok története 1787 – 1811. Bp. 2000. Krisch András: Gyászévtized 1671–1681. Gályarabok, mártírok. In: Kollega Tarsoly István – Kovács Eleonóra: A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház. Bp. 2015. 82–85. Krupecz István: Masnicius Tóbiás fogsága és kiszabadulása. Protestáns Szemle, 4. (1892) 83–92. Masnicius Tóbiás: Hallatlan börtönper (1676). Ford.: Makkai László. In: Galeria omnium sanctorum. A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerk.: Makkai László. Közrem.: Fabiny Tibor és Ladányi Sándor. h. n. [Budapest], 1976. 127–142. Némethy Sándor: A Delegatum Judicium Extraordinarium Posoniense anno 1674 története és kritikája (3) Theologiai Szemle, 24. (1981) 162–166. Simonides János: Minden szentek galériája (1675). Ford.: Makkai László. In: Galeria omnium sanctorum. A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerk.: Makkai László. Közrem.: Fabiny Tibor és Ladányi Sándor. h. n. [Budapest], 1976. 143–165. S. Varga Katalin: Vitetnek ítélőszékre... Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve. Pozsony, 2002. Zászkaliczky Péter: Felépül az első iskola. In: Uő (szerk.): Oltalom a zivatarban. Gyülekezet a világvárossá fejlődő Budapesten. Bp. 2011. 13–20.

Készítette: Csermelyi József Köszönjük Harmati Béla László (EOM), Kovács Eleonóra (MEE Gyűjteményi Tanács), Nagy János (Budapest Főváros Levéltára) és Szappan-Kohári Csaba közreműködését.

Köszönjük a megtekintést!