Kik a cipszerek? Bevezető

BEVEZETŐ Kik a cipszerek?

A cipszerek a Tátra alatti területen, a Szepességen a 12. század vége óta folyamatosan élő németnyelvű kisebbség. A szó a Szepesség német nevéből: Zips származik, azt jelenti, hogy „szepesi”, de a német nyelvű szepesi szászokat nevezték így. A dél-szepesi bányavidéken élő nyelvjárás elnevezése gründler, a dobsinaiaké buléner, a mecenzéfieké mánta. A szászok a 13. században, főleg a tatárjárás után telepedtek meg a Szepességen. Fejlett jogrendjüket, társadalmi és gazdasági életük szokásait magukkal hozták, németjogú településeket alapítottak.

A magyar királyok 1271-es és 1317-es privilégiumaikban messzemenő autonómiát biztosítottak nekik. A 14. század közepére kialakult a huszonnégy szabad szász település szövetsége, a szepesi szász jogszokásokat (Zipser Willkür) 1370-ben foglalták írásba. A bányaipar, kézműipar és kereskedelem következtében várossá fejlődött települések közül tizenhármat Zsigmond király 1412-ben elzálogosított Lengyelországnak, amelyek csak 1772-ben kerültek vissza Magyarországhoz. A két legnagyobb város, Lőcse és Késmárk azonban a magyar király fennhatósága alatt maradt és szabad királyi várossá fejlődött.

A 16. században a szepesi szászok szinte kivétel nélkül a lutheri reformáció híveivé váltak. Használták az első magyarországi evangélikus hitvallást, az 1549-es Confessio Pentapolitana-t, illetve a cipszerek által alkotott 1569-es Confessio Scepusiana-t. Az ellenreformáció következtében 1674-re az evangélikusok elvesztették templomaikat, de az 1681-es soproni országgyűlést követően Toporcon, Batizfalván, Késmárkon és Lőcsén artikuláris fatemplomok épülhettek. A cipszerek jelentős része továbbra is ragaszkodott az evangélikus valláshoz, színvonalas líceumokat tartottak fenn.

A reformkorban a szepesi szász polgárság felső rétege fokozatosan kétnyelvűvé vált (magyar-német), számos család a nevét is magyarosította. A cipszerek kirajzása az ország területére már a 18. században elkezdődött: erdő- és vasipari szakmunkások kerültek Máramarosba, Bánátba, a 19. századtól pedig művelt polgárok, vállalkozók az ország központi részeire, nagyvárosaiba, Budapestre, Miskolcra, Debrecenbe.

A 20. század sorscsapásai a cipszereket tekintve, végzetessé váltak: a Szepességet az első világháború után Csehszlovákiához csatolták, a magyarsághoz lojális szászok tömegesen hagyták el a Szepességet, költöztek Magyarországra. A két világháború között a még harmincezres szepesi németség tragédiája a második világháború végi és utáni években következett be: nagy részük a szovjetek elől elmenekült, az otthon maradókat pedig vagy szovjet fogságba hurcolták, vagy a csehszlovák hatóságok internálták, majd szülőföldjük elhagyására kényszerítették. A Szepességen megmaradt kevésszámú cipszer vagyonától megfosztva, megalázva élte meg a kommunizmus évtizedeit.

A cipszerek lélekszáma mára egy-két ezer főre zsugorodott, jórészt vegyes, szlovák-német családokban élik szórványéletüket. A Németországban, Ausztriában, Magyarországon élő leszármazottak őrzik még a cipszer hagyományt, amely hétszázéves múltjával a Szepességet kulturális emlékek tekintetében a Kárpát-medence egyik leggazdagabb területévé tette.

Scholcz Frigyes egyik 1882-ben írt dala a cipszerség himnuszává vált.

A himnusz szövege magyarul és németül itt olvasható.

A hangfelvétel a kiállítás záróalkalmán készült.

vissza