Ö, ő betű

ősz

köt

men-tő

ők

tő

te-tő

vesz-sző

e-te-tő

ön-tö-ző

hős

lő

nős

őz

sző-lő

e-ve-ző

ős

ú-szás

öv

ci-pő

hő

jö-vő

ve-tí-tő

sö-tét

ket-tő

el-ső

jön

kő

ú-szó

e-ső

ön

sző

me-ző

pi-he-nő

ö-tös

öt

ö-lel

né-ző

töm

tök

nő

men-tő-a-u-tó

ki-lenc

hét

ki-lenc

hat

hat

ket-tő

hét

öt

tíz

öt

ket-tő

hét

hét

ket-tő

nul-la

ki-lenc

ket-tő

ket-tő

hét

öt

öt

An-ná-nak kék ci-pő-je van. Ki-nek van kék ci-pő-je?

A tél u-tán ta-vasz kö-vet-ke-zik. Mi kö-vet-ke-zik a tél u-tán?

Men-tő-a-u-tó áll a ház e-lőtt. Mi áll a ház e-lőtt?

Írta: Fazekas Anna Rajzolta:Czeglédi István a Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmje alapján

Öreg néne megsiratja, vissza – dehogy – mégse tartja, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni, és integet, amíg látja: „Élj boldogul, őzgidácska!”

Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak, onnan lesi öreg néne, kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza, s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen: „Ég áldjon, rét, kicsi csalit” – s mint a szél, eliramodik.

Barna szeme bús-szomorún csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek: „Vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás!”

Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne, csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!

Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre; egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!

Ölelésre lendül karja: kis gidácska meg az anyja álldogál ott; beereszti, szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida, az meg ott a gida fia. Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba,

Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit, tarka mező száz virága őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály, vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő, harmatgyöngyös harangvirág, vadárvácskák, kékek, lilák.

Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre, s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül, mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek, látogatni el-eljőnek, télen-nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe.

Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba, tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba, vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve.

Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben, kis csuporban szivárványszín száz csokor van.

Vadvirágnak dal a párja, énekszótól zeng a háza, oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka.

Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükkfárul, hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kisgidát, fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen: ki kopogtat vajon éjjel? Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput.

Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába.

hogy szemével kérve kérje: gyógyítsa meg öreg néne, puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába. Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne.

Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne. Ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja.