Ö, ő betű

men-tő-a-u-tó

nő

tök

töm

né-ző

ö-lel

öt

ö-tös

pi-he-nő

me-ző

sző

ön

e-ső

ú-szó

kő

jön

el-ső

ket-tő

sö-tét

ve-tí-tő

jö-vő

hő

ci-pő

öv

ú-szás

ős

e-ve-ző

sző-lő

őz

nős

lő

hős

ön-tö-ző

e-te-tő

vesz-sző

te-tő

tő

ők

men-tő

köt

ősz

tíz

hét

ki-lenc

hét

ket-tő

nul-la

ket-tő

öt

ket-tő

ki-lenc

öt

hat

ket-tő

hét

öt

öt

ki-lenc

hét

hat

hét

ket-tő

Men-tő-a-u-tó áll a ház e-lőtt. Mi áll a ház e-lőtt?

An-ná-nak kék ci-pő-je van. Ki-nek van kék ci-pő-je?

A tél u-tán ta-vasz kö-vet-ke-zik. Mi kö-vet-ke-zik a tél u-tán?

Írta: Fazekas Anna Rajzolta:Czeglédi István a Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmje alapján

Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába.

Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét.

Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja.

Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba, vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve.

Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne. Ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába.

Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő, harmatgyöngyös harangvirág, vadárvácskák, kékek, lilák.

Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba, tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget.

Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály, vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya.

Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne, csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit, tarka mező száz virága őztestvérkét hazavárja.

Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek: „Vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás!”

De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen: „Ég áldjon, rét, kicsi csalit” – s mint a szél, eliramodik.

Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni, és integet, amíg látja: „Élj boldogul, őzgidácska!”

Barna szeme bús-szomorún csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhők alatt.

Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza, s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán.

Öreg néne megsiratja, vissza – dehogy – mégse tartja, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban.

Kitekint az ablakrésen: ki kopogtat vajon éjjel? Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput.

Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak, onnan lesi öreg néne, kisgidája visszanéz-e.

őzmama lett a kisgida, az meg ott a gida fia. Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba,

Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kisgidát, fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen.

S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába. Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne.

Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükkfárul, hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.

Ölelésre lendül karja: kis gidácska meg az anyja álldogál ott; beereszti, szíve dobban, megismeri:

Körülötte gidák, őzek, látogatni el-eljőnek, télen-nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe.

hogy szemével kérve kérje: gyógyítsa meg öreg néne, puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.

Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül, mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Vadvirágnak dal a párja, énekszótól zeng a háza, oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka.

Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre, s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak hazaballag.

Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre; egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!

Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben, kis csuporban szivárványszín száz csokor van.

Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét.